Robert Escarpit francia irodalmár szerint a kritikusnak „az igazi feladata az, hogy egy legyen a közönségből”, vagyis ugyanúgy közvetítő szerepet kell betöltenie az olvasó és a szerző között, mint ahogy a kiadó is azt teszi, amikor sikerességi („melyik könyv adható el”) vagy minőségi („mi számít jó könyvnek”) szempontok alapján válogat a kéziratok között. Vagy inkább csak válogatott, mert az NTP (non traditional publishing, nem hagyományos kiadás) esetén egyre kevésbé lehet az eddigi értelemben kiadói tevékenységről beszélni, és egyre inkább csak a technikai előállítással foglalkoznak.
Hasonlóképpen: a hagyományos irodalomkritikusi funkció is megszűnőben van. Ugyanis mint ahogy eddig a kiadókat az tette privilegizált helyzetűvé, hogy ők fértek hozzá a könyvelőállítás- és terjesztés technológiáihoz, a kritikusok az különböztette meg, hogy ők tudták „a közönség tagjaként” közzétenni a véleményüket.
A nyomtatott sajtó (és általában véve a csak kevesek által hozzáférhető, privilegizált csatornák) jelentőségének átértékelődésével viszont egyre inkább fel fogja a hagyományos kritikust váltani egy olyan forma, ahol az olvasók a közvetítő kiiktatásával mondják el, hogy mit gondolnak akár az amazon.com-on egy értékelés írásával, akár egy blogban, egy szavazással, és így tovább. Ilyen körülmények között persze az értékelések (nevezzük talán így, mert nem biztos, hogy érdemes továbbra is „kritikáról beszélnünk”) is mások lesznek.
Mivel eddig az irodalomkritikák szerzői leginkább bölcsész végzettségűek voltak, ezért ugyanazokat a módszertani és stilisztikai megoldásokat használták; ugyanazok voltak az elvárásaik a „jól megformált kritikával” szemben, és így tovább. Viszont aki nem professzionális irodalomkritus, az nem professzionális irodalomkritikát fog írni – és a blogolók, hozzászólók stb. túlnyomó része nem az.
Ami nem értékítélet: nem azt jelenti, hogy rosszabb (vagy esetleg jobb) lesz a végeredmény, hanem azt, hogy más. Különösen, hogy eddig sokszor befolyásolta a kritikaírókat az is, hogy mivel egy viszonylag zárt körhöz tartoztak, ezért elvárás volt, hogy tartsák magukat a csoportnormákhoz és az arra vonatkozó, a közösségen belül széles körben elfogadott vélekedésekhez, hogy ki a fontos szerző és melyik mű fontos, illetve melyik nem. És akkor a személyes kapcsolatok befolyásoló szerepéről még nem is beszéltünk. Nem véletlenül mondja Escarpit, hogy „egy író csak halála után nevezhető az irodalmi közösség tagjának”.
Ezek a szempontrendszerek meg fognak szűnni (ha ugyan lényegében nm szűntek meg máris), és ezzel párhuzamosan talán még a nem professzionális kritikusok által az értékelés tárgyául választott művek köre is más lesz. Vagyis azok a (nem szükségképpen irodalmi értékkel bíró) művek is bekerülhetnek az olvasói kánonba, amelyekről az irodalomkritika eddig leginkább nem vett tudomást. A most folyó Libri Aranykönyv szavazásban például a Száz év magány, a Monte Christo grófja és az Egy gésa emlékiratai egymás mellett szerepelnek.
Tehát lehetséges, hogy a jövőben anakronizmus lesz a legfeljebb néhány szakembert megszólító kiadványokon kívül is az „irodalmi értékkel” foglalkozni. Elvégre az „irodalmi érték”, a kánonnak való megfelelés meg a többi a kritikusok, nem pedig az olvasók szempontjai közé tartoznak.
2010. április 29., csütörtök
2010. április 26., hétfő
A Wikipédia másmilyen
A történelem folyamán nem egyszer tettek kísérletet valamiféle általános referenciául szolgáló mű megalkotására. D'Alembert a Nagy Francia Enciklopédiával kapcsolatban még azt emelte ki, hogy az noha megfelelően képes helyettesíteni a „művelt ember” könyvtárát, a tudósét azért nem váltja ki. Vagyis: lényegében a magas szintű általános, de nem szakmai műveltségről szól, amely az egész felvilágosodás számára is központi jelentőségű volt.
Ehhez képest a Wikipédia több szempontból is teljesen más. Viszont hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy létezik a tudás leképezésének egyfajta abszolút mércéje (márpedig ez valószínűleg nem védhető álláspont), úgy leginkább arra érdemes odafigyelni, hogy a Wikipédia módszerivel egyszerűen nem ugyanarra vagyunk képesek, mintha a Nagy Francia Enciklopédiáéval, és ennek megfelelően egyes területeken ahhoz képest rosszabbul fog teljesíteni – más területeken viszont eddig nem létező lehetőségek nyílnak meg számunkra.
A Wikipédiának ugyanis
Ami viszont azt eredményezi, hogy a hagyományos, tudomány (és/vagy kultúra/művészet) mint az enciklopédiák fő témája mellett megjelenik a populáris kultúra, illetve a napi események rögzítése is. Vagyis két olyan téma, amely eddig erősen alul reprezentált volt - már ha egyáltalán felbukkant a hagyományos enciklopédiákban. Az előbbi leginkább azért hiányzott, mert miután az enciklopédia (ritka kivételektől eltekintve) per defnitionem a „legfontosabb vívmányok” összefoglalására vállalkozott, ezért nem volt benne hely rá; az utóbbi pedig azért, mert nem volt rá mód, hogy foglalkozzanak vele. Ugyanis a hagyományos modell a szakaszos működésen alapult. Mivel arra lehetett számítani, hogy egy kiadás megjelenését követően sokáig nem lehet majd a szöveget módosítani, és ezért nem lett volna értelme napi aktualitásokat felvenni bele. Hely pedig még annyira sem lett volna rá.
Az internet ezt természetesen megváltoztatta – és hasonlóképpen megváltoztatta azt is, hogy a papír alapú enciklopédiák szerkesztői viszonylag kevesen voltak, viszont szakértők voltak, és ez volt a fő erősségük. Ellentétben a Wikipédia szerkesztőivel, akik nagyon sokan vannak - márpedig a „többségből álló” szerkesztőség nem állhat szakértőkből (vagy legalább túlnyomórészt szakértőkből, mivel az emberek túlnyomó része sem az). Tehát az általuk szerkesztett „enciklopédia” is más lesz:
Úgyhogy én leginkább arra számítok, hogy a Wikipédia alapvetően átformálja az enciklopédiák piacát. Ugyanis – működési mechanizmusának köszönhetően - miközben annál inkább foglalkozik egy témával, minél inkább érdekli az az embereket, aközben a többség bőven befogja érni a nem mindig elmélyült (és mindig megbízhatatlan, mivel nem lehet tudni, hogy ki a szerzője) tudományos cikkekkel is. A szakembereknek pedig ott lesznek az egy-egy szűk területet felölelő, szakmai enciklopédiák (szintén nem papír alapon és szintén napról napra módosítható tartalommal).
De egy olyan, általános célú és általában véve megbízható, szakemberek által öszeállított műre, amilyennek a nagy Francia Enciklopédiát szánták, a jövőben valószínűleg nem lesz igény.
http://www.libraryjournal.com/article/CA6317246.html
Ehhez képest a Wikipédia több szempontból is teljesen más. Viszont hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy létezik a tudás leképezésének egyfajta abszolút mércéje (márpedig ez valószínűleg nem védhető álláspont), úgy leginkább arra érdemes odafigyelni, hogy a Wikipédia módszerivel egyszerűen nem ugyanarra vagyunk képesek, mintha a Nagy Francia Enciklopédiáéval, és ennek megfelelően egyes területeken ahhoz képest rosszabbul fog teljesíteni – más területeken viszont eddig nem létező lehetőségek nyílnak meg számunkra.
A Wikipédiának ugyanis
- nincsenek terjedelmi korlátai (mivel egyfelől bármikor hozzáfűzhetünk egy újabb szócikket, másfelől pedig gyakorlatilag bárki a szerkesztője lehet, és így bármire van kapacitás)
- valós időben férhető hozzá, és hasonlóképpen valós időben szerkeszthető.
Ami viszont azt eredményezi, hogy a hagyományos, tudomány (és/vagy kultúra/művészet) mint az enciklopédiák fő témája mellett megjelenik a populáris kultúra, illetve a napi események rögzítése is. Vagyis két olyan téma, amely eddig erősen alul reprezentált volt - már ha egyáltalán felbukkant a hagyományos enciklopédiákban. Az előbbi leginkább azért hiányzott, mert miután az enciklopédia (ritka kivételektől eltekintve) per defnitionem a „legfontosabb vívmányok” összefoglalására vállalkozott, ezért nem volt benne hely rá; az utóbbi pedig azért, mert nem volt rá mód, hogy foglalkozzanak vele. Ugyanis a hagyományos modell a szakaszos működésen alapult. Mivel arra lehetett számítani, hogy egy kiadás megjelenését követően sokáig nem lehet majd a szöveget módosítani, és ezért nem lett volna értelme napi aktualitásokat felvenni bele. Hely pedig még annyira sem lett volna rá.
Az internet ezt természetesen megváltoztatta – és hasonlóképpen megváltoztatta azt is, hogy a papír alapú enciklopédiák szerkesztői viszonylag kevesen voltak, viszont szakértők voltak, és ez volt a fő erősségük. Ellentétben a Wikipédia szerkesztőivel, akik nagyon sokan vannak - márpedig a „többségből álló” szerkesztőség nem állhat szakértőkből (vagy legalább túlnyomórészt szakértőkből, mivel az emberek túlnyomó része sem az). Tehát az általuk szerkesztett „enciklopédia” is más lesz:
- nem fog (minden esetben) megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeket a szakértők támasztanak a saját munkájukkal szemben (az átlagolvasót persze édeskeveset érdeklik a részletek és a finomságok); és
- az igazi erősségüket az eddigi enciklopédiák által le nem fedett területek fogják jelenteni.
Úgyhogy én leginkább arra számítok, hogy a Wikipédia alapvetően átformálja az enciklopédiák piacát. Ugyanis – működési mechanizmusának köszönhetően - miközben annál inkább foglalkozik egy témával, minél inkább érdekli az az embereket, aközben a többség bőven befogja érni a nem mindig elmélyült (és mindig megbízhatatlan, mivel nem lehet tudni, hogy ki a szerzője) tudományos cikkekkel is. A szakembereknek pedig ott lesznek az egy-egy szűk területet felölelő, szakmai enciklopédiák (szintén nem papír alapon és szintén napról napra módosítható tartalommal).
De egy olyan, általános célú és általában véve megbízható, szakemberek által öszeállított műre, amilyennek a nagy Francia Enciklopédiát szánták, a jövőben valószínűleg nem lesz igény.
http://www.libraryjournal.com/article/CA6317246.html
2010. április 24., szombat
Jönnek a nem hagyományos kiadók?
Az Amerikai Egyesült Államokban 2009 folyamán a hagyományos kiadók 288,355 új könyvet dobtak piacra az előző évi 289,729-hez képest – az úgynevezett nem hagyományos publikálással (NTP, azaz non traditional publishing) foglalkozó kiadók pedig 764,488-at. Ez több, mint 180 százalékos növekedést jelent az egy évvel azelőtti állapothoz képest, és első ránézésre kimondottan imponálónak tűnhet – mint ahogy imponálónak tűnhet annak a „nem hagyományos” kiadónak, a Dél-karolinai Charlestonban található, BiblioBazaarnak a teljesítménye is, amely egymaga 272,930 címet jelentetett meg (ami durván két percenként egy új kötetet jelent, ha jól számolom).
A könyv története eddig arról szólt, hogy a mennyisége változások az egész dolog természetét is megváltoztatták: a nyomtatás elterjedése például elvezetett a a népnyelven való publikációkhoz meg a tudás laicizálódásához; a második, 1750 körül bekövetkező mennyiségi forradalom pedig többek között olyan, új irodalmi műfajok megjelenését eredményezte, mint amilyen a regény is (miként arról már volt szó).
Most azonban úgy gondolom, hogy nem lehet ilyesmire számítani – és nem is csak azért, mert ezek az NTP-kiadók rendszerint jóval kisebb példányszámokkal dolgoznak, mint a hagyományosak (nem hagyományosnak tekintve az ún. vanity publishing-et csakúgy, mint a public domain művek megjelentetését). Hanem inkább azért, mert a könyvek mennyiségének növekedése mindkét fentebbi esetben új olvasóközönség bevonását is jelentette (nem véletlenül nevezték a regényt kezdetben „cselédlépcső-irodalomnak”). Az azonban nem valószínű, hogy egy magánkiadású mű olyanokat is megszólítana, akik korábban nem olvastak. És a korábbiakhoz képest további különbséget jelent, hogy ez esetben valószínűleg nem a nyomdatechnika fejlődése (amely már öt vagy tíz évvel ezelőtt is létezett), hanem az vezetett a nem tradicionális kiadók előre töréséhez, hogy az internetnek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen kis példányszámban megjelenő, alkalmasint print on demand, vagyis csak létező megrendelés esetén kinyomtatandó művel is nyilvánosságra tudnak lépni.
Vagyis ez esetben az elosztási mechanizmus változott meg. Ráadásul az NTP-k a kereslet helyett a kínálat lehetőségére építenek: például annak, aki szeretné nyomtátásban látni a nevét, megteremtik rá a lehetőséget. A keresletet azonban nem tudják, és a legtöbb esetben valószínűleg nem is nagyon lehet, és leginkább egy obskurus public domain műre sincs nagy igény. Viszont mivel a hagyományos könyvkiadásban a kereslet a legfőbb meghatározó tényező, ezért bár az NTP-k is könyvekkel foglalkoznak, ez valójában más terület, és a hagyományos könyvkiadáshoz alig van köze.
http://www.writerswrite.com/blog/415101
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=14319
A könyv története eddig arról szólt, hogy a mennyisége változások az egész dolog természetét is megváltoztatták: a nyomtatás elterjedése például elvezetett a a népnyelven való publikációkhoz meg a tudás laicizálódásához; a második, 1750 körül bekövetkező mennyiségi forradalom pedig többek között olyan, új irodalmi műfajok megjelenését eredményezte, mint amilyen a regény is (miként arról már volt szó).
Most azonban úgy gondolom, hogy nem lehet ilyesmire számítani – és nem is csak azért, mert ezek az NTP-kiadók rendszerint jóval kisebb példányszámokkal dolgoznak, mint a hagyományosak (nem hagyományosnak tekintve az ún. vanity publishing-et csakúgy, mint a public domain művek megjelentetését). Hanem inkább azért, mert a könyvek mennyiségének növekedése mindkét fentebbi esetben új olvasóközönség bevonását is jelentette (nem véletlenül nevezték a regényt kezdetben „cselédlépcső-irodalomnak”). Az azonban nem valószínű, hogy egy magánkiadású mű olyanokat is megszólítana, akik korábban nem olvastak. És a korábbiakhoz képest további különbséget jelent, hogy ez esetben valószínűleg nem a nyomdatechnika fejlődése (amely már öt vagy tíz évvel ezelőtt is létezett), hanem az vezetett a nem tradicionális kiadók előre töréséhez, hogy az internetnek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen kis példányszámban megjelenő, alkalmasint print on demand, vagyis csak létező megrendelés esetén kinyomtatandó művel is nyilvánosságra tudnak lépni.
Vagyis ez esetben az elosztási mechanizmus változott meg. Ráadásul az NTP-k a kereslet helyett a kínálat lehetőségére építenek: például annak, aki szeretné nyomtátásban látni a nevét, megteremtik rá a lehetőséget. A keresletet azonban nem tudják, és a legtöbb esetben valószínűleg nem is nagyon lehet, és leginkább egy obskurus public domain műre sincs nagy igény. Viszont mivel a hagyományos könyvkiadásban a kereslet a legfőbb meghatározó tényező, ezért bár az NTP-k is könyvekkel foglalkoznak, ez valójában más terület, és a hagyományos könyvkiadáshoz alig van köze.
http://www.writerswrite.com/blog/415101
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=14319
2010. április 19., hétfő
Az írás megmarad, de mi jön utána
Edward Albee amerikai drámaíró mondta egy alkalommal, hogy „azért írok, hogy megtudjam, min is gondolkodom”. Értsd: az írás (ez alatt most természetesen a prózai formákat értve) minden mástól eltérő gondolkodási forma, ugyanis hosszú szimbólumláncok lineáris manipulálását jelenti. És ebben igencsak különbözik a „normál” gondolkodástól (miként erről bárki meggyőződhet, aki az utcán sétálva kitalálja, hogy majd megír valamit, hazatérve pedig nekifog).
Az olvasás ebből a szempontból hosszú szimbólumláncok feldolgozásából áll, és innentől kezdve nem nehéz amellett érvelni, hogy ez milyen alapvető fontosságú. Például az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros egyenesen azt mondja, hogy a kizárólag „szóbeliségre alapozott kultúrák hajlamosak a 'strukturális amnéziára', szóval arra, hogy elfelejtsék a múltat, pontosabban úgy emlékezzenek arra, mintha a jelen része lenne”. Azaz írás nélkül történeti gondolkodás sem létezhetne, és igencsak más lenne a világlátásunk. De olyan hangokat is hallani, melyek szerint az írás egyenesen az „elvont kritikai gondolkodás feltétele”, és ez számomra két eltérő, ám egyformán fontos kérdést vet fel.
1. Az egyik az, hogy az e-book meg a nem szövegalapú tartalmak felé haladva hosszú távon mi fog történni az írással, és fenn fog-e maradni egyáltalán. Amire szerintem azt lehet válaszolni, hogy – lévén egy egészen sajátos eszköz a valóság bizonyos aspektusainak megragadására – elveszítheti ugyan jelenlegi szerepét (amikor is az az elvárás, hogy mindenki értsen hozzá), de valószínűleg legalább olyan szinten jelen lesz az emberiség életében, mint ma a programnyelvek. Egy szakértőkből álló kisebbség fogja használni, ugyanis túlságosan értékes és hatékony eszköz ahhoz, hogy teljesen lemondjunk róla. Egyelőre persze megbecsülni sem lehet, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulásának hosszú távon milyen társadalmi következményei lennének.
2. A másik kérdés – és ezzel kapcsolatban még tanácstalanabb vagyok – az, hogy az írás egészen radikálisan újat jelentett néhány ezer évvel ezelőtt, és ennek megfelelően az agy egy teljesen új funkciót tanult meg ellátni. Fontos lenne tudnunk, hogy mi lesz a következő, hasonló szintű és nem csupán az információfeldolgozást, de az egész emberi kultúrát, sőt, magát az emberi agyat is átformáló változás. Mármint ha lesz ilyen.
Az olvasás ebből a szempontból hosszú szimbólumláncok feldolgozásából áll, és innentől kezdve nem nehéz amellett érvelni, hogy ez milyen alapvető fontosságú. Például az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros egyenesen azt mondja, hogy a kizárólag „szóbeliségre alapozott kultúrák hajlamosak a 'strukturális amnéziára', szóval arra, hogy elfelejtsék a múltat, pontosabban úgy emlékezzenek arra, mintha a jelen része lenne”. Azaz írás nélkül történeti gondolkodás sem létezhetne, és igencsak más lenne a világlátásunk. De olyan hangokat is hallani, melyek szerint az írás egyenesen az „elvont kritikai gondolkodás feltétele”, és ez számomra két eltérő, ám egyformán fontos kérdést vet fel.
1. Az egyik az, hogy az e-book meg a nem szövegalapú tartalmak felé haladva hosszú távon mi fog történni az írással, és fenn fog-e maradni egyáltalán. Amire szerintem azt lehet válaszolni, hogy – lévén egy egészen sajátos eszköz a valóság bizonyos aspektusainak megragadására – elveszítheti ugyan jelenlegi szerepét (amikor is az az elvárás, hogy mindenki értsen hozzá), de valószínűleg legalább olyan szinten jelen lesz az emberiség életében, mint ma a programnyelvek. Egy szakértőkből álló kisebbség fogja használni, ugyanis túlságosan értékes és hatékony eszköz ahhoz, hogy teljesen lemondjunk róla. Egyelőre persze megbecsülni sem lehet, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulásának hosszú távon milyen társadalmi következményei lennének.
2. A másik kérdés – és ezzel kapcsolatban még tanácstalanabb vagyok – az, hogy az írás egészen radikálisan újat jelentett néhány ezer évvel ezelőtt, és ennek megfelelően az agy egy teljesen új funkciót tanult meg ellátni. Fontos lenne tudnunk, hogy mi lesz a következő, hasonló szintű és nem csupán az információfeldolgozást, de az egész emberi kultúrát, sőt, magát az emberi agyat is átformáló változás. Mármint ha lesz ilyen.
2010. április 17., szombat
Az anonim véleménynyilvánítás ellen
Egyes nagy hír site-ok egyre inkább fontolgatják, hogy megszüntetik az anonim kommetelés, illetve általában véve véleménynyilvánítás lehetőségét. Az, hogy erre eddig mód volt, elsősorban annak volt köszönhető, hogy az internet annak idején akadémiai hálózatként kezdte a pályafutását, és bár pl. számos blog már eddig is lehetővé tett, hogy elöntsük: bárkinek megengedjük-e, hogy megjegyzést fűzzön az írásunkhoz; csak a regisztrált felhasználóknak; vagy pedig senkinek, azért leginkább ez az anonimitás maradt az „alapértelmezés”.
Ami viszont oda vezetett, hogy mintha a véleménynyilvánítás szabadsága összekeveredett volna a véleménynyilvánításhoz szükséges hozzáértés meglétével (például a Wikipedia is erre épült). És ez valójában nem is meglepő, hiszen ha bárki bárki anonim módon vagy bármikor eldobható nick name-t használva elmondhatja, amit gondol, akkor lehetetlen megkülönböztetni a nem szakértői véleményt a szakérőitől – mi pedig azt hihetjük, hogy azért beszél róla, mert ért hozzá. Vagy azt hogy nem, de akárhogy is legyen: nem tudjuk eldönteni.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy a könyvnyomtatás megjelenését követően a modern tudományosság kialakulásának két feltétele volt.
Az egyik az úgynevezett textuális stabilitás, vagyis az, hogy (ellentétben a kódexek korával, amikor a másolással együtt hibák is kerültek a másolatba) a szövegek mindig ugyanúgy reprodukálódnak.
Ez azonban önmagban nem lett volna elég, mert az is szükséges volt, hogy a szerző személye is azonosítható legyen – ugyanis innentől kezdve tudni lehetett, hogy megbízható-e az a bizonyos, teljesen pontosan reprodukált tartalom. A tudománytörténész Adrian Johns úgy fogalmaz, hogy „még az az élénk szkepticizmus is, amit bizonyos nyomtatott termékekkel – mondjuk a bulvárlapokkal – szemben érzünk... addig működik, amíg biztosak vagyunk benne, hogy helyesen és konzisztens módon meg tudjuk ítélni, hogy mi az, amit megvetésünkkel sújtunk”, és egyáltalán nem mellékesen ennek a két feltételnek a megléte (állandó szöveg és azonosítható szerző) vezetett el aztán modern copyright kialakulásához is.
De most ennél fontosabb a számunkra, hogy a fentebbiek értelmében hosszú távon egy anonim hozzászólásokon alapuló rendszernek semmi értelme sincs (és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik az anonimitást kihasználva teljesen gátlástalanul vagdalkoznak). A problémát megoldandó persze különböző lehetőségeink vannak.
Megtehetjük például, hogy mindenkit arra kötelezünk, hogy a saját nevét használja – ezzel nem is csak az a baj, hogy elég nehezen kivitelezhető, hanem az is, hogy nem az a célunk, hogy egy valós személlyel legyünk képesek összekötni a megnyilatkozásokat. Éppen elég annyit tudnunk, hogy egy adott felhasználó név megalapozottan szokott véleményt nyilvánítani, vagy éppen rendszeresen ostoba és sértő dolgokat írogat. Külön előny, hogy ha csupán ésszerű mértékben nehezítjük meg a a nick name váltogatását, akkor a privacy sem sérül.
Emellett kiépíthetünk például egy olyan olyan rendszert, ahol a hozzászólások írói folyamatosan értékelik egymás teljesítményét. Vagy lehetőséget adunk az olvasóknak arra, hogy a nekik nem tetszőket egyszerűen kifilterezzék – valahogy úgy, mint ahogy a facebook-on is megtehetem, hogy az „elrejt” gomba kattintok, ha végképp nem vagyok valakire kíváncsi. És így tovább.
Az anonimitás viszont – amennyiben azt akarjuk, hogy bármennyire is relevánsak legyenek az internetes megnyilvánulások – nem járható út.
http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th
Ami viszont oda vezetett, hogy mintha a véleménynyilvánítás szabadsága összekeveredett volna a véleménynyilvánításhoz szükséges hozzáértés meglétével (például a Wikipedia is erre épült). És ez valójában nem is meglepő, hiszen ha bárki bárki anonim módon vagy bármikor eldobható nick name-t használva elmondhatja, amit gondol, akkor lehetetlen megkülönböztetni a nem szakértői véleményt a szakérőitől – mi pedig azt hihetjük, hogy azért beszél róla, mert ért hozzá. Vagy azt hogy nem, de akárhogy is legyen: nem tudjuk eldönteni.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy a könyvnyomtatás megjelenését követően a modern tudományosság kialakulásának két feltétele volt.
Az egyik az úgynevezett textuális stabilitás, vagyis az, hogy (ellentétben a kódexek korával, amikor a másolással együtt hibák is kerültek a másolatba) a szövegek mindig ugyanúgy reprodukálódnak.
Ez azonban önmagban nem lett volna elég, mert az is szükséges volt, hogy a szerző személye is azonosítható legyen – ugyanis innentől kezdve tudni lehetett, hogy megbízható-e az a bizonyos, teljesen pontosan reprodukált tartalom. A tudománytörténész Adrian Johns úgy fogalmaz, hogy „még az az élénk szkepticizmus is, amit bizonyos nyomtatott termékekkel – mondjuk a bulvárlapokkal – szemben érzünk... addig működik, amíg biztosak vagyunk benne, hogy helyesen és konzisztens módon meg tudjuk ítélni, hogy mi az, amit megvetésünkkel sújtunk”, és egyáltalán nem mellékesen ennek a két feltételnek a megléte (állandó szöveg és azonosítható szerző) vezetett el aztán modern copyright kialakulásához is.
De most ennél fontosabb a számunkra, hogy a fentebbiek értelmében hosszú távon egy anonim hozzászólásokon alapuló rendszernek semmi értelme sincs (és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik az anonimitást kihasználva teljesen gátlástalanul vagdalkoznak). A problémát megoldandó persze különböző lehetőségeink vannak.
Megtehetjük például, hogy mindenkit arra kötelezünk, hogy a saját nevét használja – ezzel nem is csak az a baj, hogy elég nehezen kivitelezhető, hanem az is, hogy nem az a célunk, hogy egy valós személlyel legyünk képesek összekötni a megnyilatkozásokat. Éppen elég annyit tudnunk, hogy egy adott felhasználó név megalapozottan szokott véleményt nyilvánítani, vagy éppen rendszeresen ostoba és sértő dolgokat írogat. Külön előny, hogy ha csupán ésszerű mértékben nehezítjük meg a a nick name váltogatását, akkor a privacy sem sérül.
Emellett kiépíthetünk például egy olyan olyan rendszert, ahol a hozzászólások írói folyamatosan értékelik egymás teljesítményét. Vagy lehetőséget adunk az olvasóknak arra, hogy a nekik nem tetszőket egyszerűen kifilterezzék – valahogy úgy, mint ahogy a facebook-on is megtehetem, hogy az „elrejt” gomba kattintok, ha végképp nem vagyok valakire kíváncsi. És így tovább.
Az anonimitás viszont – amennyiben azt akarjuk, hogy bármennyire is relevánsak legyenek az internetes megnyilvánulások – nem járható út.
http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th
2010. április 14., szerda
Filterezés az egész világ
50 évvel Gutenberg után már több, mint 250 európai városnak volt nyomdája, és 13 millió könyv volt forgalomban. „A betű [azonban] korántsem mindenütt működött független hajóerőként, és a könyvnyomtatás forradalma nem pusztán a technikán múlott”, állapítja meg az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros. Vagyis: ugyanúgy, mint ahogy az internet sem per definitionem a „szabadság eszköze” (ellentétben azzal, amit a 90-es évek aktivistái reméltek), az, hogy rendelkezésre állt a nyomdagép, önmagában itt sem volt elég. Voltak ugyanis birodalmak, ahol csak évszázadokkal később kezdtek könyvet nyomtatni: Szelim török szultán 1515-ben például halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg a nyomtatást, és az első török nyomda csak 1726-ben kezdett el működni (de az első orosz is csak 1711-ben). Henry Oldenburg, a Royal Society titkára már 1659-ben megállapította, hogy „a szultán alattvalóit illetően ellensége a tanulásnak, mert azt tartja, hogy könnyebb az olyan népeket kormányozni, amelyekre tudatlanságot kényszeríthet. Ennélfogva nem szenvedheti a könyvnyomtatást”.
A keresztény országokban pedig ott volt a cenzúra. Ez – a nyomtatás tiltásához hasonlóan - a tartalom oldaláról való korlátozást jelentett (még ha nem is annyira radikálisan, mint mondjuk Szelim). Ugyanis azt szabályozta, hogy mi az egyáltalán, ami hozzáférhetővé válhat.
De elképzelhető olyan megoldás is, ahol nem csak a tartalmat, hanem a következő lépésben az olvasó személyét is figyelembe vesszük filterezés közben. Vagyis nem csak azt nézzük meg, hogy mihez; hanem azt is, hogy ki az, aki (nem) férhet hozzá. Erre a talán legegyszerűbb példa az OSZK-ban 1947-ben létrehozott és a rendszerváltásig működő Zárolt Kiadványok Tára: itt már valamennyire „személyre szabott” volt, hogy mit olvashattunk el (attól függően, hogy mennyire számítottunk megbízhatónak).
Az igazai lehetőséget azonban az internet jellegű megoldások jelentik: ha arra gondolunk, hogy egy kereső a web lapok közül milyen pontosan ki tudja szűrni azt, amire éppen szükségünk van, akkor ez már sejteti a filterezésben rejlő távlatokat. Stephen Baker a Numerátorok című könyvben azt veti fel, hogy „a Google sok milliárd dolláros szenzációvá” nőtte ki magát, viszont „mennyivel értékesebb [lenne]... bármelyik üzletágban a megfelelő személy megtalálása?” Azaz mennyivel értékesebb lenne egy olyan program, amivel egy-egy web lap helyett egy-egy embert lehetne kihalászni a róla a rendelkezésünkre álló információk alapján.
Ugyanezen információk alapján persze sokkal pontosabban be lehet majd határolni azoknak a felhasználóknak a körét is, akiknek hozzáférést biztosítunk az egyik vagy a másik tartalomhoz. Jelenleg már meghatározzuk, hogy elvileg mit nézhet meg egy kiskorú; egyes nem európai vallások hívei saját keresőgépet fejlesztenek, amely nem zaklatná őket számukra nem kívánatos tartalmakkal, Kína és más államok pedig azt szabályozzák, hogy az állampolgáraik miről szerezhetnek tudomást Tehát olykor önkéntes, máskor pedig nem önkéntes alapon történik a szűrés, bár ez még csak a kezdet, mert ez még csupán nagyon durva és elnagyolt.
A jövőben viszont egyre inkább különböző elektronikus berendezéseken keresztül fogunk majd hozzáférni mindenféle tartalomhoz, és innentől kezdve egész gazdasági ökoszisztémák épülhetnek arra, hogy miként, milyen feltételek mellett és kinek engedünk vagy nem engedünk hozzáférést az adott információhoz.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy - legalább elvileg - az új, személyre szabott filterezései technológiáknak köszönhetően a történelem során eddig sosem látott ellenőrzést építhető majd ki nem csak afölött, hogy (miként az orwelli disztópiákban) mit lehet tudni rólunk, hanem afölött is, hogy mit mit tudhatunk mi a világról.
A keresztény országokban pedig ott volt a cenzúra. Ez – a nyomtatás tiltásához hasonlóan - a tartalom oldaláról való korlátozást jelentett (még ha nem is annyira radikálisan, mint mondjuk Szelim). Ugyanis azt szabályozta, hogy mi az egyáltalán, ami hozzáférhetővé válhat.
De elképzelhető olyan megoldás is, ahol nem csak a tartalmat, hanem a következő lépésben az olvasó személyét is figyelembe vesszük filterezés közben. Vagyis nem csak azt nézzük meg, hogy mihez; hanem azt is, hogy ki az, aki (nem) férhet hozzá. Erre a talán legegyszerűbb példa az OSZK-ban 1947-ben létrehozott és a rendszerváltásig működő Zárolt Kiadványok Tára: itt már valamennyire „személyre szabott” volt, hogy mit olvashattunk el (attól függően, hogy mennyire számítottunk megbízhatónak).
Az igazai lehetőséget azonban az internet jellegű megoldások jelentik: ha arra gondolunk, hogy egy kereső a web lapok közül milyen pontosan ki tudja szűrni azt, amire éppen szükségünk van, akkor ez már sejteti a filterezésben rejlő távlatokat. Stephen Baker a Numerátorok című könyvben azt veti fel, hogy „a Google sok milliárd dolláros szenzációvá” nőtte ki magát, viszont „mennyivel értékesebb [lenne]... bármelyik üzletágban a megfelelő személy megtalálása?” Azaz mennyivel értékesebb lenne egy olyan program, amivel egy-egy web lap helyett egy-egy embert lehetne kihalászni a róla a rendelkezésünkre álló információk alapján.
Ugyanezen információk alapján persze sokkal pontosabban be lehet majd határolni azoknak a felhasználóknak a körét is, akiknek hozzáférést biztosítunk az egyik vagy a másik tartalomhoz. Jelenleg már meghatározzuk, hogy elvileg mit nézhet meg egy kiskorú; egyes nem európai vallások hívei saját keresőgépet fejlesztenek, amely nem zaklatná őket számukra nem kívánatos tartalmakkal, Kína és más államok pedig azt szabályozzák, hogy az állampolgáraik miről szerezhetnek tudomást Tehát olykor önkéntes, máskor pedig nem önkéntes alapon történik a szűrés, bár ez még csak a kezdet, mert ez még csupán nagyon durva és elnagyolt.
A jövőben viszont egyre inkább különböző elektronikus berendezéseken keresztül fogunk majd hozzáférni mindenféle tartalomhoz, és innentől kezdve egész gazdasági ökoszisztémák épülhetnek arra, hogy miként, milyen feltételek mellett és kinek engedünk vagy nem engedünk hozzáférést az adott információhoz.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy - legalább elvileg - az új, személyre szabott filterezései technológiáknak köszönhetően a történelem során eddig sosem látott ellenőrzést építhető majd ki nem csak afölött, hogy (miként az orwelli disztópiákban) mit lehet tudni rólunk, hanem afölött is, hogy mit mit tudhatunk mi a világról.
2010. április 12., hétfő
Az adatmennyiség története
Amikor Alexandriában létrejött az első igazi könyvtár, akkor ez – többek között – azt eredményezte, hogy „létrejött a kritikusok első iskolája”. Ez aztán „olyan módszereket fejlesztett ki, melyek majd csak a könyvnyomtatás korában terjednek el”, jegyzi meg a média társadalomtörténetét tárgyalva az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros. Innentől kezdve az információkezelés története a rendelkezésre álló információmennyiség változásainak történeteként is leírható.
Valószínűleg az Alexandriai Könyvtár volt az első olyan hely, ahol több információt tároltak egyszerre, mint amennyit egy ember az élete folyamán fel tudott dolgozni, és hasonló állapot csak a könyvnyomtatás elterjedésekor állt elő.
Az első „információrobbanásra” ekkor került sor: egy itáliai szerző már 1550 körül arra panaszkodott, hogy „annyi a könyv, hogy még arra sincs időnk, hogy a címüket elolvassuk”, és minden bizonnyal ez az egyik fordulópont az emberiség történetében, mert a nem a túl kevés, hanem a túl sok információból fakadó problémák – katalógusok és keresőgépek ide vagy oda – azóta is velünk vannak.
A második „információrobbanást”: az internet elterjedését követően a rendelkezésünkre álló információk mennyiségének további növekedése azt eredményezte, hogy az úgynevezett „surface web” egyre inkább elkülönül az „mély webtől”, és ez utóbbi a egyre inkább elérhetetlen a hagyományos search engine-ek számára, mert egyszerűen kicsi hozzá a kapacitásuk.
De ezzel még nincs vége a történetnek. Ma még úgy gondolunk az elektronikusan tárolt információra, mint amik túlságosan könnyen hozzáférhetetlenné válnak vagy megsemmisülnek. Viszont arról sem szabad elfeledkeznünk, az 1930-ban kiadott 10,047 különböző könyvből az ezredforduló után mindössze 174 létezett nyomtatott formában (azaz kevesebb, mint 2 százalék). Amennyiben viszont digitálisan tároljuk őket, úgy másolatot is gyakorlatilag költségmentesen tudunk róluk előállítani, és így hosszú távon is fennmaradhatnak. Az pedig, hogy kezdetben inkompabilitiási problémák voltak, nem meglepő: a vasút története is azzal kezdődött, hogy az USA-ban fél tucat különböző sínszélességi szabványt használtak.
Vagyis az effajta problémák meg fognak oldódni, és a digitális adattárolás éppen, hogy nem az adatok megsemmisülését, hanem fennmaradását fogja eredményezni. És ehhez fog járulni például a lifelog, amikor már a folyamatosan videóra rögzített életünket is tároljuk (ami ismét csak iszonyatos mennyiségű adatot jelent), és így tovább.
Ami a jövőt illeti, elvileg persze semmi akadálya sincs, hogy továbbra is ugyanúgy törekedjünk minden információ megőrzésére, mint ahogy azok is teszik, akik soha nem törlik a leveleiket (mivel a szolgáltató elég helyet biztosít a számukra). Az pedig más kérdés, hogy a legtöbbre egyszerűen soha többé nem lesz szükségünk, és nyugodtan megszabadulhatnánk tőlük - például olyan algoritmusokat használva, amelyek mérlegelik, hogy mit érdemes megtartani, és mit nem.
És ugyanezt megtehetnénk nagy léptékben is, általában véve a tárolt információkkal. Egy az adatvesztést meg az adatfelhalmozást felváltó „tudatos törlésre” való átállás persze korántsem lenne egyszerű, és valószínűleg majd az fog dönteni a lehetséges stratégiák között, hogy az összes adat tárolásához szükséges hardver bizonyul-e drágábbnak, vagy pedig a módszeres leválogatás.
Valószínűleg az Alexandriai Könyvtár volt az első olyan hely, ahol több információt tároltak egyszerre, mint amennyit egy ember az élete folyamán fel tudott dolgozni, és hasonló állapot csak a könyvnyomtatás elterjedésekor állt elő.
Az első „információrobbanásra” ekkor került sor: egy itáliai szerző már 1550 körül arra panaszkodott, hogy „annyi a könyv, hogy még arra sincs időnk, hogy a címüket elolvassuk”, és minden bizonnyal ez az egyik fordulópont az emberiség történetében, mert a nem a túl kevés, hanem a túl sok információból fakadó problémák – katalógusok és keresőgépek ide vagy oda – azóta is velünk vannak.
A második „információrobbanást”: az internet elterjedését követően a rendelkezésünkre álló információk mennyiségének további növekedése azt eredményezte, hogy az úgynevezett „surface web” egyre inkább elkülönül az „mély webtől”, és ez utóbbi a egyre inkább elérhetetlen a hagyományos search engine-ek számára, mert egyszerűen kicsi hozzá a kapacitásuk.
De ezzel még nincs vége a történetnek. Ma még úgy gondolunk az elektronikusan tárolt információra, mint amik túlságosan könnyen hozzáférhetetlenné válnak vagy megsemmisülnek. Viszont arról sem szabad elfeledkeznünk, az 1930-ban kiadott 10,047 különböző könyvből az ezredforduló után mindössze 174 létezett nyomtatott formában (azaz kevesebb, mint 2 százalék). Amennyiben viszont digitálisan tároljuk őket, úgy másolatot is gyakorlatilag költségmentesen tudunk róluk előállítani, és így hosszú távon is fennmaradhatnak. Az pedig, hogy kezdetben inkompabilitiási problémák voltak, nem meglepő: a vasút története is azzal kezdődött, hogy az USA-ban fél tucat különböző sínszélességi szabványt használtak.
Vagyis az effajta problémák meg fognak oldódni, és a digitális adattárolás éppen, hogy nem az adatok megsemmisülését, hanem fennmaradását fogja eredményezni. És ehhez fog járulni például a lifelog, amikor már a folyamatosan videóra rögzített életünket is tároljuk (ami ismét csak iszonyatos mennyiségű adatot jelent), és így tovább.
Ami a jövőt illeti, elvileg persze semmi akadálya sincs, hogy továbbra is ugyanúgy törekedjünk minden információ megőrzésére, mint ahogy azok is teszik, akik soha nem törlik a leveleiket (mivel a szolgáltató elég helyet biztosít a számukra). Az pedig más kérdés, hogy a legtöbbre egyszerűen soha többé nem lesz szükségünk, és nyugodtan megszabadulhatnánk tőlük - például olyan algoritmusokat használva, amelyek mérlegelik, hogy mit érdemes megtartani, és mit nem.
És ugyanezt megtehetnénk nagy léptékben is, általában véve a tárolt információkkal. Egy az adatvesztést meg az adatfelhalmozást felváltó „tudatos törlésre” való átállás persze korántsem lenne egyszerű, és valószínűleg majd az fog dönteni a lehetséges stratégiák között, hogy az összes adat tárolásához szükséges hardver bizonyul-e drágábbnak, vagy pedig a módszeres leválogatás.
2010. április 10., szombat
Képlékeny szöveg, Wikipédia, e-book (updated)
Eric Havelock kanadai történész klasszika-filológus az 1960-as évek elején arról írt, hogy az ókori görögök kultúrája alapvetően szóbeli volt, és ennek megfelelően a történetek meg dalok abban az értelemben képlékenyek voltak, hogy az előadók rendszeresen átvették egymástól a különböző megoldásokat/fordulatokat, hogy a saját céljaikra használják fel. Valahogy úgy, ahogy a mai tudósok folyamatosan egymás ötleteit is felhasználva építkeznek. Ami persze nem azonos a plágiummal - mármint ha közben jelöljük, hogy melyik elképzelés nem a miénk.
És ezzel el is jutottunk a szerzőség kérdéséhez, és ahhoz, hogy egy írásművet valaki szellemi alkotásának tekinthessünk, két dolog szükséges.
Egyfelől a szerző személyének elismerése kell hozzá (és ez nem olyan kézenfekvő: a hindu kultúrában például – írja a kreativitás közgazdaságával kapcsoltban John Howkins – úgy tartják, hogy „a szellemi munka az istenivel közös, [tehát] nem lehet magántulajdon”).
Másfelől: az is elengedhetetlen, hogy a szöveg többé-kevésbé állandó legyen.
Ehhez nagyon nagy mértékben járult hozzá az, hogy egy papírra akár kézírással, akár nyomtatással rögzített tartalmat leginkább csak úgy lehet átalakítani, ha közben újra leírjuk. A szövegszerkesztők megjelenésével viszont lehetővé vált az egyszer már meglévő szöveg folyamatos újraszerkesztése. És ha ezt összekapcsoljuk az internettel (amely óriási mennyiségű átformálható szöveget tesz a számunkra elérhetővé), akkor mintha vissza is jutottunk volna abba az állapotba, ahol akár a szerzőt, akár pedig az állandó szöveg fogalmát egyre nehezebb értelmezni. Ennek a fázisnak a legtisztább megnyilvánulási formája állandóan módosuló tartalmával és névtelen szerzőivel a Wikipédia. Ilyen körülmények között a plágium valójában persze értelmezhetetlenné válik.
Számíthatunk azonban rá, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Az e-bookok elterjedése ugyanis minden valószínűség szerint a mostani helyett (ahol a böngészőből átemelhetjük a tartalmat a számítógépre) egy olyan megoldás elterjedését fogja eredményezni, ahol az olvasáshoz szükséges eszközök igen, a másoláshoz szükségesek viszont nem állnak majd a rendelkezésünkre (hiszen minek is építenének be egy ilyen funkciót be). Ezért nem lehet majd olyan egyszerűen átvenni és eredeti vagy módosított formában felhasználni a tartalmakat, mint ma az interneten, és ezzel együtt (és ezen a területen) a DRM is - amely egy adott helyzetre válaszul jött létre - idejét múlttá válik.
Vagyis a digitális technológia első lépésben fellazította az eddigi kereteket (ennek vagyunk ma a tanúi), a második lépésben viszont új helyzet áll majd elő. A papírkorszak nyomdásza annyiban volt előnyben a többi emberrel szemben, hogy bár a módosítás neki is ugyanakkora munkába került, mint bárki másnak (elvégre gyakorlatilag mindegy, hogy író- vagy szedőgépbe kell-e bepötyögnünk a szöveget), sokszorosítani azért gyorsabban tudott. Most viszont aki hozzá fog férni a tartalomhoz, mielőtt még az bekerülne az e-book-ba, az mindkét területen fölénybe kerül.
És ezzel el is jutottunk a szerzőség kérdéséhez, és ahhoz, hogy egy írásművet valaki szellemi alkotásának tekinthessünk, két dolog szükséges.
Egyfelől a szerző személyének elismerése kell hozzá (és ez nem olyan kézenfekvő: a hindu kultúrában például – írja a kreativitás közgazdaságával kapcsoltban John Howkins – úgy tartják, hogy „a szellemi munka az istenivel közös, [tehát] nem lehet magántulajdon”).
Másfelől: az is elengedhetetlen, hogy a szöveg többé-kevésbé állandó legyen.
Ehhez nagyon nagy mértékben járult hozzá az, hogy egy papírra akár kézírással, akár nyomtatással rögzített tartalmat leginkább csak úgy lehet átalakítani, ha közben újra leírjuk. A szövegszerkesztők megjelenésével viszont lehetővé vált az egyszer már meglévő szöveg folyamatos újraszerkesztése. És ha ezt összekapcsoljuk az internettel (amely óriási mennyiségű átformálható szöveget tesz a számunkra elérhetővé), akkor mintha vissza is jutottunk volna abba az állapotba, ahol akár a szerzőt, akár pedig az állandó szöveg fogalmát egyre nehezebb értelmezni. Ennek a fázisnak a legtisztább megnyilvánulási formája állandóan módosuló tartalmával és névtelen szerzőivel a Wikipédia. Ilyen körülmények között a plágium valójában persze értelmezhetetlenné válik.
Számíthatunk azonban rá, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Az e-bookok elterjedése ugyanis minden valószínűség szerint a mostani helyett (ahol a böngészőből átemelhetjük a tartalmat a számítógépre) egy olyan megoldás elterjedését fogja eredményezni, ahol az olvasáshoz szükséges eszközök igen, a másoláshoz szükségesek viszont nem állnak majd a rendelkezésünkre (hiszen minek is építenének be egy ilyen funkciót be). Ezért nem lehet majd olyan egyszerűen átvenni és eredeti vagy módosított formában felhasználni a tartalmakat, mint ma az interneten, és ezzel együtt (és ezen a területen) a DRM is - amely egy adott helyzetre válaszul jött létre - idejét múlttá válik.
Vagyis a digitális technológia első lépésben fellazította az eddigi kereteket (ennek vagyunk ma a tanúi), a második lépésben viszont új helyzet áll majd elő. A papírkorszak nyomdásza annyiban volt előnyben a többi emberrel szemben, hogy bár a módosítás neki is ugyanakkora munkába került, mint bárki másnak (elvégre gyakorlatilag mindegy, hogy író- vagy szedőgépbe kell-e bepötyögnünk a szöveget), sokszorosítani azért gyorsabban tudott. Most viszont aki hozzá fog férni a tartalomhoz, mielőtt még az bekerülne az e-book-ba, az mindkét területen fölénybe kerül.
2010. április 8., csütörtök
Negyed gramm Sade márki
Vannak-e még tabuk az irodalomban – kérdezi a Publishing Perspectives azzal az egyiptomi regénnyel kapcsolatban, amely ¼ Gramm címen az egyiptomi high society kábítószer-fogyasztási szokásait mutatja be.
Nos, bizonyos helyeken kétségtelenül vannak: gondoljunk csak egyes társadalmak vallási témákkal kapcsolatos érzékenységére. De emellett gondoljunk arra is, hogy a modern értelemben vett szólásszabadság kialakulása nélkül elképzelhetetlen lenne a modern regény. Ami persze még mindig eltérő értelmezéseket tesz lehetővé azzal kapcsolatban, hogy mi engedhető meg, és mi nem. Általában véve azonban állítható, hogy a világ demokratikus berendezkedésű részén gyakorlatilag bármiről lehet írni. Különösen, mivel általában nem is vagyunk felelősségre vonhatóak azért, amit bemutatunk, jegyzi meg J. Hillis Miller amerikai irodalmár: „Dosztojevszkij nem baltás gyilkos” még akkor se, ha a Bűn és bűnhődésben éppenséggel egy ilyen bűncselekményről van szó. Elvégre az irodalmi műveket fikciónak tekintjük, nem pedig valóságnak.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy bármiről érdemes lenne írni. A modern regényben olyan karakterek és olyan problémák szerepelnek, melyeket meg tudunk érteni és át tudunk élni. És ebből nem csupán az következik, hogy”minél nemesebb [nagyobb] a cél, annál érdekfeszítőbb a történet” (vessük csak össze azt, hogy valaki fog-e fizetésemelést kapni azzal, hogy sikerül-e megmentenie beteg gyereke életét), hanem az is, „Sade márki züllött központi figurái azért untatnak minket, mert értékeiket és céljaikat ellenszenvesnek találjuk, és a világképük túlságosan ostoba (fenyegető?) a számunkra ahhoz, hogy érdekesnek tűnhessen”, mondja John Gardner amerikai író.
Vagyis – bár biztos van néhány olyan olvasó, aki élvezni tudja Sade műveit – biológikumunk és evolúciós múltunk által is meghatározott ember mivoltunk jelenti a végső korlátot arra nézve, hogy mi fogadható be a számunkra mint irodalmi alkotás, és mi nem. A különböző egyéb megfontolások pedig csak az ezáltal jócskán leszűkített lehetőségeket szűkíthetik tovább.
http://publishingperspectives.com/?p=13888
Nos, bizonyos helyeken kétségtelenül vannak: gondoljunk csak egyes társadalmak vallási témákkal kapcsolatos érzékenységére. De emellett gondoljunk arra is, hogy a modern értelemben vett szólásszabadság kialakulása nélkül elképzelhetetlen lenne a modern regény. Ami persze még mindig eltérő értelmezéseket tesz lehetővé azzal kapcsolatban, hogy mi engedhető meg, és mi nem. Általában véve azonban állítható, hogy a világ demokratikus berendezkedésű részén gyakorlatilag bármiről lehet írni. Különösen, mivel általában nem is vagyunk felelősségre vonhatóak azért, amit bemutatunk, jegyzi meg J. Hillis Miller amerikai irodalmár: „Dosztojevszkij nem baltás gyilkos” még akkor se, ha a Bűn és bűnhődésben éppenséggel egy ilyen bűncselekményről van szó. Elvégre az irodalmi műveket fikciónak tekintjük, nem pedig valóságnak.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy bármiről érdemes lenne írni. A modern regényben olyan karakterek és olyan problémák szerepelnek, melyeket meg tudunk érteni és át tudunk élni. És ebből nem csupán az következik, hogy”minél nemesebb [nagyobb] a cél, annál érdekfeszítőbb a történet” (vessük csak össze azt, hogy valaki fog-e fizetésemelést kapni azzal, hogy sikerül-e megmentenie beteg gyereke életét), hanem az is, „Sade márki züllött központi figurái azért untatnak minket, mert értékeiket és céljaikat ellenszenvesnek találjuk, és a világképük túlságosan ostoba (fenyegető?) a számunkra ahhoz, hogy érdekesnek tűnhessen”, mondja John Gardner amerikai író.
Vagyis – bár biztos van néhány olyan olvasó, aki élvezni tudja Sade műveit – biológikumunk és evolúciós múltunk által is meghatározott ember mivoltunk jelenti a végső korlátot arra nézve, hogy mi fogadható be a számunkra mint irodalmi alkotás, és mi nem. A különböző egyéb megfontolások pedig csak az ezáltal jócskán leszűkített lehetőségeket szűkíthetik tovább.
http://publishingperspectives.com/?p=13888
2010. április 7., szerda
Akadémiai helyesírás helyett szoftver
Az első korszak kézírását felváltó gépírásnak köszönhetően a kész szöveg ugyan – a betűket tekintve – olvasható lett, viszont megjelentek azok az emberek, akik hozzám hasonlóan soha nem tanulván meg gépelni, állandóan mellé ütöttek. A harmadik korszakban aztán felbukkantak a helyesírás-ellenőrzők is, és ma már nem csupán a hibákra hívják fel a figyelmet (mint ahogy a 80-as években még csak ennyi telt tőlük), hanem javaslatot is tesznek a helyes megoldásra. És egyáltalán nem melléklesen a szövegszerkesztőktől a web böngészőkön és mail programokon keresztül a Google keresőjéig mindenütt ott vannak, ahol el lehet gépelni valamit.
A negyedik korszak pedig elvileg az lehetne, hogy a helyesírás-ellenőrzőket használva eddig a programmal együtt letöltöttünk egy adatbázist is, és a szoftver ez alapján mondta meg, hogy mit válasszunk. Ami olyan megoldás, mintha a számítógépek még mindig nem lennének hálózatba kapcsolva – pedig nagyon is vannak. És ennek megfelelően amennyiben egy szó helyesírásával kapcsolatban kétségeink támadnak, akkor a program egyszerűen megnézhetné, hogy a Google melyik formára hány találatot kapott (mint ahogy a „Google Hejesírás” nevű magyar site például éppen ezt teszi).
A módszert természetesen lehetne (és kellene is) finomítani, de a lényeg mindenképpen az, hogy innentől kezdve az élő nyelvi gyakorlat határozná meg a helyesírást. Nem pedig az akadémiai szabályozás, amelyre eddig persze szükség volt, viszont amelynek – a mi szempontunkból nézve - eddig sem az volt a feladata, hogy előírja, hogy miként írjunk valamit, hanem az, hogy megállapítsa, hogy a köznapi gyakorlat szerint hogyan használják ezt vagy azt a szót (szószerkezetet, bármit), és ennek megfelelően nekünk is hogyan kell használnunk – hogy igazodni tudjunk a többiek által elfogadott megoldáshoz. Elvégre egyetértés nélkül nehézkes lenne a kommunikáció.
De ha a számítástechnika fejlődésének köszönhetően a történelem folyamán most először egyszerűen megnézhetjük, hogy melyik alakot használják elterjedtebben, akkor az eddigi, központosított és akadémiai szabályozásra a továbbiakban nincsen szükség.
„... a nyelvész a "lehet" szót csak egy értelemben használhatja: "van" értelemben. Mint mondjuk a biológus. Lehet olyan emlős, mely a vízben él és halalakú? Igen, mert van ilyen emlős. Lehet olyan rovar, mely meleg vérű? Nem, mert nincs ilyen rovar. A nyelvész számára --- mint minden tudós számára, ha jól, pontosan, érzelmek és indulatok nélkül írta le vizsgálatának tárgyát --- a "lehet" egyenlő a "van"-nal... Nem a tudós dolga megmondani, mi legyen és mi ne legyen. Az lehet Isten dolga, aki ad és elvesz, a jogászé, aki tilt és előír, a tanáré, aki buzdít és lebeszél. Hogy mik vannak a magyarban, hogy mit hogy használnak, hogy mely szónak mi a jelentése, azt ti döntitek el, magyar anyanyelvűek.”
Nádasdy Ádám: Úgymond (Magyar Narancs, 2001.)
http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/11.html
http://hejes.szerver.org/
A negyedik korszak pedig elvileg az lehetne, hogy a helyesírás-ellenőrzőket használva eddig a programmal együtt letöltöttünk egy adatbázist is, és a szoftver ez alapján mondta meg, hogy mit válasszunk. Ami olyan megoldás, mintha a számítógépek még mindig nem lennének hálózatba kapcsolva – pedig nagyon is vannak. És ennek megfelelően amennyiben egy szó helyesírásával kapcsolatban kétségeink támadnak, akkor a program egyszerűen megnézhetné, hogy a Google melyik formára hány találatot kapott (mint ahogy a „Google Hejesírás” nevű magyar site például éppen ezt teszi).
A módszert természetesen lehetne (és kellene is) finomítani, de a lényeg mindenképpen az, hogy innentől kezdve az élő nyelvi gyakorlat határozná meg a helyesírást. Nem pedig az akadémiai szabályozás, amelyre eddig persze szükség volt, viszont amelynek – a mi szempontunkból nézve - eddig sem az volt a feladata, hogy előírja, hogy miként írjunk valamit, hanem az, hogy megállapítsa, hogy a köznapi gyakorlat szerint hogyan használják ezt vagy azt a szót (szószerkezetet, bármit), és ennek megfelelően nekünk is hogyan kell használnunk – hogy igazodni tudjunk a többiek által elfogadott megoldáshoz. Elvégre egyetértés nélkül nehézkes lenne a kommunikáció.
De ha a számítástechnika fejlődésének köszönhetően a történelem folyamán most először egyszerűen megnézhetjük, hogy melyik alakot használják elterjedtebben, akkor az eddigi, központosított és akadémiai szabályozásra a továbbiakban nincsen szükség.
„... a nyelvész a "lehet" szót csak egy értelemben használhatja: "van" értelemben. Mint mondjuk a biológus. Lehet olyan emlős, mely a vízben él és halalakú? Igen, mert van ilyen emlős. Lehet olyan rovar, mely meleg vérű? Nem, mert nincs ilyen rovar. A nyelvész számára --- mint minden tudós számára, ha jól, pontosan, érzelmek és indulatok nélkül írta le vizsgálatának tárgyát --- a "lehet" egyenlő a "van"-nal... Nem a tudós dolga megmondani, mi legyen és mi ne legyen. Az lehet Isten dolga, aki ad és elvesz, a jogászé, aki tilt és előír, a tanáré, aki buzdít és lebeszél. Hogy mik vannak a magyarban, hogy mit hogy használnak, hogy mely szónak mi a jelentése, azt ti döntitek el, magyar anyanyelvűek.”
Nádasdy Ádám: Úgymond (Magyar Narancs, 2001.)
http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/11.html
http://hejes.szerver.org/
2010. április 5., hétfő
A legújabb másolási forradalom
A New York Times „The Eticist” című rovata szerint nincs azzal semmi probléma, ha az embernek megvan papír alapon mondjuk egy bizonyos Stephen King regény, de mivel vastag és nehéz, ezért nem akarja magával cipelni egy útra, és inkább egy kalózverziót tölt le az e-bookjára. Ugyanis – mondja a rovat szerzője, Randy Cohen – ez olyan, mintha megvennél egy CD-t, majd pedig felmásolnád az iPododra.
Valójában azonban ennél bonyolultabb a helyzet, ugyanis a fentebbi érvelés csak akkor állja meg a helyét, ha úgy gondoljuk, hogy itt valóban egyenlőségjel tehető a két dolog (a zene meg a regény) közé. Az, hogy ilyen problémák merülnek fel, persze azt mutatja, hogy jelenleg éppen újabb másolási forradalom zajlik. Az első a
És ez persze ismét teljesen új problémákat fog eredményezni – de ezzel valószínűleg nem mondok újat.
http://www.nytimes.com/2010/04/04/magazine/04FOB-ethicist-t.html
http://fabathome.org/wiki/index.php?title=Main_Page
Valójában azonban ennél bonyolultabb a helyzet, ugyanis a fentebbi érvelés csak akkor állja meg a helyét, ha úgy gondoljuk, hogy itt valóban egyenlőségjel tehető a két dolog (a zene meg a regény) közé. Az, hogy ilyen problémák merülnek fel, persze azt mutatja, hogy jelenleg éppen újabb másolási forradalom zajlik. Az első a
- gutenbergi volt: itt ugyanazt a tartalmat ugyanabban a közegben (papír) és ugyanabban a formában sokszorosítjuk, és a végeredmény mindegyik esetben ugyanaz lesz.
- digitális másolás: ez esetben ugyanazt a tartalmat különböző hordozó eszközökre (CD, iPod) másoljuk, de végeredményül még mindig ugyanazt a zenét hallgathatjuk meg.
- e-könyv: ugyanazt a tartalmat teljesen más hordozó eszközön reprodukáljuk. A nagy különbség a zenéhez képest itt az, hogy egy papír alapú könyvnek más erősségei és gyengeségei vannak, mint egy digitálisnak, és az egyik vagy a másik forma választása különböző előnyökkel jár. Ezek a különbségek persze a egyre inkább el fognak halványodni, ahogy az e-könyv egyre inkább arra is képes lesz, mint most a papír alapú.
- fab@home: végezettül ott van az, amikor majd magukat a fizikai tárgyakat tudjuk úgy másolni, mint ma egy slágert.
És ez persze ismét teljesen új problémákat fog eredményezni – de ezzel valószínűleg nem mondok újat.
http://www.nytimes.com/2010/04/04/magazine/04FOB-ethicist-t.html
http://fabathome.org/wiki/index.php?title=Main_Page
2010. április 3., szombat
Papírmentes iroda? Környezetbarát e-könyv?
Egy kétségtelenül szellemes ötlet szerint a Gmail-t speciális funkcióval kellene kiegészíteni. Ez lehetővé tenné, hogy a kész e-mail ne csak „kinyomtatódjon”, hanem készüljön hozzá egy olyan boríték is, amely a Goggle Maps megfelelő részletét felhasználva megmutatja a a feladás helye és a cím között a legrövidebb utat. Ami többek között azért is érdekes a számunkra, mert mintha ellentétes lenne a jelenlegi, digitális levelezést a hagyományossal szemben előnyben részesítő megoldással, és eközben három hátulütője is van: hogy lassú; hogy viszonylag drága és hogy papír alapú, tehát káros(abb) a környezet számára. Valószínűleg mindannyian ismerjük azt az elektronikus levelek végén olvasható felszólítást, hogy gondoljunk a környezetünkre, és ne nyomtassuk ki („Please consider the environment before printing this email”). Ami azt sugalljai, hogy az előbbi technika nem környezetbarát, az utóbbi pedig az, és újabban hallani hasonló érvelést a hagyományos, papír alapú könyv és e-book vitában is: hogy az utóbbi mennyivel inkább kíméli a környezetet.
Ilyenek elhangzottak már a „hagyományos irodával” szemben is: Alvin Toffler amerikai jövőkutató például az 1970-es évek elején a Mikronet nevű céget említi, ahol „a papír be volt tiltva”, és ahol a diktafon, mikrofilm, optikai leolvasó és video-terminál volt egy rendszerbe integrálva. A cél természetesen a „jövő irodájának” megalkotása volt, és ennek az eléréséhez minden beérkező dokumentumot azonnal mikrofilmre vettek...
2001-ben a papírmentes iroda mítoszáról szóló könyv egyik szerzője, Richard Harper úgy fogalmazott, hogy „az új technológiák bevezetése nem szükségképpen csökkenti a felhasznált papír mennyiségét, ehelyett inkább azt a pontot változtatja meg, ahol [a szövegelőállítási folyamaton belül] kinyomtatjuk a dokumentumot”, és a papírmentes iroda hívei „inkább azért akarják a papírt kiiktatni, mert az az elavult múltat szimbolizálja; nem pedig azért, mert nem hatékony.”
A gondolatot továbbvíve azt is megállapíthatjuk, hogy egy új technológia nem szükségképpen (és nem is az első lépésben) fogja felszámolni a régi nem kívánt hatásait – különösen, amennyiben nem is azért hozták létre, hogy felszámolja azokat. Roppant szerencsés dolog lett volna, ha a számítástechnika által lehetővé tett minden korábbinál jobb adatkezelési lehetőségek egyben a környezetrombolást is csökkentik - csak éppen miért is lett volna így.
És hasonlóképpen: az e-book sem a környezetvédelemre van kitalálva, és bár lehet, hogy az új technológiákat szeretjük minden tekintetben pozitívnak látni, azért azt se felejtsük el, hogy ha a számítógépek minden területen egyre inkább hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan energiával kell ellátni őket (az előállításuk környezeti költségeiről meg a le nem bomló alkatrészeik környezetkárosító hatásáról és arról már nem is beszélve, hogy mennyi energiát igényel az okos telefonról kiadott keresés lefuttatása a szolgáltató oldaláról). Az pedig, hogy általában véve „a számítógépet” említem, nem pedig az e-bookot, nem csúsztatás, hanem azért van, mert a számítástechnika az elektronikus könyv „természetes környezete”, amelynek a fenntartása nélkül használhatatlanná válna.
A papír alapú megoldás hívei persze teljesen más adatokat tartanak relevánsnak, mint az új technológiáé, két dolog azonban vitathatatlannak látszik. Egyfelől az, hogy nagyon nehéz pontosan összehasonlítani a két, teljesen eltérő megoldásból származó károkozást, miközben nyilvánvaló, hogy egyik sem tesz jót a környezetnek. Másfelől: az e-book nem akkor lesz környezetbarát, ha azt állítjuk, hogy a papíralapú könyv mennyivel ártalmasabb, hanem akkor, ha tényleg a lehető leginkább környezetbaráttá tesszük.
http://www.engadget.com/2010/03/31/google-envelopes-turns-gmail-into-snail-mail-wraps-it-in-precis/
http://www.surrey.ac.uk/news/releases/01-1119paperless.html
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=13936
http://www.pbs.org/mediashift/2010/03/is-digital-media-worse-for-the-environment-than-print090.html
Ilyenek elhangzottak már a „hagyományos irodával” szemben is: Alvin Toffler amerikai jövőkutató például az 1970-es évek elején a Mikronet nevű céget említi, ahol „a papír be volt tiltva”, és ahol a diktafon, mikrofilm, optikai leolvasó és video-terminál volt egy rendszerbe integrálva. A cél természetesen a „jövő irodájának” megalkotása volt, és ennek az eléréséhez minden beérkező dokumentumot azonnal mikrofilmre vettek...
2001-ben a papírmentes iroda mítoszáról szóló könyv egyik szerzője, Richard Harper úgy fogalmazott, hogy „az új technológiák bevezetése nem szükségképpen csökkenti a felhasznált papír mennyiségét, ehelyett inkább azt a pontot változtatja meg, ahol [a szövegelőállítási folyamaton belül] kinyomtatjuk a dokumentumot”, és a papírmentes iroda hívei „inkább azért akarják a papírt kiiktatni, mert az az elavult múltat szimbolizálja; nem pedig azért, mert nem hatékony.”
A gondolatot továbbvíve azt is megállapíthatjuk, hogy egy új technológia nem szükségképpen (és nem is az első lépésben) fogja felszámolni a régi nem kívánt hatásait – különösen, amennyiben nem is azért hozták létre, hogy felszámolja azokat. Roppant szerencsés dolog lett volna, ha a számítástechnika által lehetővé tett minden korábbinál jobb adatkezelési lehetőségek egyben a környezetrombolást is csökkentik - csak éppen miért is lett volna így.
És hasonlóképpen: az e-book sem a környezetvédelemre van kitalálva, és bár lehet, hogy az új technológiákat szeretjük minden tekintetben pozitívnak látni, azért azt se felejtsük el, hogy ha a számítógépek minden területen egyre inkább hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan energiával kell ellátni őket (az előállításuk környezeti költségeiről meg a le nem bomló alkatrészeik környezetkárosító hatásáról és arról már nem is beszélve, hogy mennyi energiát igényel az okos telefonról kiadott keresés lefuttatása a szolgáltató oldaláról). Az pedig, hogy általában véve „a számítógépet” említem, nem pedig az e-bookot, nem csúsztatás, hanem azért van, mert a számítástechnika az elektronikus könyv „természetes környezete”, amelynek a fenntartása nélkül használhatatlanná válna.
A papír alapú megoldás hívei persze teljesen más adatokat tartanak relevánsnak, mint az új technológiáé, két dolog azonban vitathatatlannak látszik. Egyfelől az, hogy nagyon nehéz pontosan összehasonlítani a két, teljesen eltérő megoldásból származó károkozást, miközben nyilvánvaló, hogy egyik sem tesz jót a környezetnek. Másfelől: az e-book nem akkor lesz környezetbarát, ha azt állítjuk, hogy a papíralapú könyv mennyivel ártalmasabb, hanem akkor, ha tényleg a lehető leginkább környezetbaráttá tesszük.
http://www.engadget.com/2010/03/31/google-envelopes-turns-gmail-into-snail-mail-wraps-it-in-precis/
http://www.surrey.ac.uk/news/releases/01-1119paperless.html
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=13936
http://www.pbs.org/mediashift/2010/03/is-digital-media-worse-for-the-environment-than-print090.html
2010. április 1., csütörtök
A borító túléli
A Slice magazin tagjai Coverspy nevű csoportot alapítottak, és az utcákon meg tömegközlekedési járműveken azt figyelik, hogy ki, milyen könyvet olvas, majd pedig az eredményeket közzéteszik a blogjukon (azt is feltüntetve, hogy az adott olvasó kb. milyen idős, milyen színű a haja, és így tovább). Ez kétségtelenül szórakoztató ötlet.
Egy e-book esetében azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a velünk szemben valaki a Háború és békét olvassa-e vagy valami pornót. Ami persze bizonyos értelemben az eddiginél több szabadságot biztosít az olvasónak: a romantikus és erotikus irodalom például ennek a „láthatatlanságnak” köszönhetően vált az elektronikus könyvolvasókon népszerűbbé. A papíralapról az elektronikusra való áttérés tehát még az olvasási szokásokra is befolyással lehet.
De más szempontból is meg fog változni a helyzetet. A borítótervezést már most is befolyásolja, hogy az internetes könyvesboltokban csak egy kis méretű kép látható az adott műről: ha a hagyományos, papíralakú megjelenésnél megszokott betűméretet alkalmazzuk, akkor a szerző nevét például nem lehet elolvasni.
Ez persze egyszerűen megoldható probléma, és elvileg kitalálhatnánk megoldást (akár többet is) arra is, hogy az e-book „közhírré tegye”, hogy éppen mi van nálunk. A gyakorlatban azonban erre valószínűleg nem lesz szükség. A zeneipar digitalizálódásával egy ideig hasonlóképpen kérdésesnek tűnt a CD-borítók jövője, de mára bár lehet, hogy az album fizikailag nem létezik, a borítóját azért mind a kiadó web lapján feltüntetik, mind pedig az iPod megmutatja lejátszás közben. És hasonlóképpen: még a kölcsönzőből kivett DVD-n is szokott kép lenni a film címe mellett. Vagyis a jelek szerint bármilyen tartalomról is van szó, az embernek igénye van rá, hogy illusztráció is kapcsolódjon hozzá.
Az illusztrált könyvborító akkor jelent meg, amikor a egy Pickering nevű angol kiadó 1822-ben a Diamond Classics sorozathoz a drága bőr helyett olcsóbb vászonkötést kezdett használni, aminek egyáltalán nem mellékesen az az előnye is megvolt, hogy nyomtatni is lehet rá. Innét már csak egy lépést kellett tenni a papír borítóig, és közben – nem szándékolt mellékhatásként - az lehetővé vált, hogy viszonylag könnyen megállapítsuk, hogy mások mit olvasnak egy nyilvános helyen.
Viszont attól, hogy ez a funkció most megszűnik, nem szükségszerű, hogy megszűnjön az olvasó (és immár csak az olvasó) számára vizuális jelként működő borító is.
Tehát én arra számítok, hogy nem is fog.
http://coverspy.tumblr.com/
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html
Egy e-book esetében azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a velünk szemben valaki a Háború és békét olvassa-e vagy valami pornót. Ami persze bizonyos értelemben az eddiginél több szabadságot biztosít az olvasónak: a romantikus és erotikus irodalom például ennek a „láthatatlanságnak” köszönhetően vált az elektronikus könyvolvasókon népszerűbbé. A papíralapról az elektronikusra való áttérés tehát még az olvasási szokásokra is befolyással lehet.
De más szempontból is meg fog változni a helyzetet. A borítótervezést már most is befolyásolja, hogy az internetes könyvesboltokban csak egy kis méretű kép látható az adott műről: ha a hagyományos, papíralakú megjelenésnél megszokott betűméretet alkalmazzuk, akkor a szerző nevét például nem lehet elolvasni.
Ez persze egyszerűen megoldható probléma, és elvileg kitalálhatnánk megoldást (akár többet is) arra is, hogy az e-book „közhírré tegye”, hogy éppen mi van nálunk. A gyakorlatban azonban erre valószínűleg nem lesz szükség. A zeneipar digitalizálódásával egy ideig hasonlóképpen kérdésesnek tűnt a CD-borítók jövője, de mára bár lehet, hogy az album fizikailag nem létezik, a borítóját azért mind a kiadó web lapján feltüntetik, mind pedig az iPod megmutatja lejátszás közben. És hasonlóképpen: még a kölcsönzőből kivett DVD-n is szokott kép lenni a film címe mellett. Vagyis a jelek szerint bármilyen tartalomról is van szó, az embernek igénye van rá, hogy illusztráció is kapcsolódjon hozzá.
Az illusztrált könyvborító akkor jelent meg, amikor a egy Pickering nevű angol kiadó 1822-ben a Diamond Classics sorozathoz a drága bőr helyett olcsóbb vászonkötést kezdett használni, aminek egyáltalán nem mellékesen az az előnye is megvolt, hogy nyomtatni is lehet rá. Innét már csak egy lépést kellett tenni a papír borítóig, és közben – nem szándékolt mellékhatásként - az lehetővé vált, hogy viszonylag könnyen megállapítsuk, hogy mások mit olvasnak egy nyilvános helyen.
Viszont attól, hogy ez a funkció most megszűnik, nem szükségszerű, hogy megszűnjön az olvasó (és immár csak az olvasó) számára vizuális jelként működő borító is.
Tehát én arra számítok, hogy nem is fog.
http://coverspy.tumblr.com/
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)