John Gardner amerikai író szerint ahhoz, hogy igényes irodalmi művet írjunk, minimum két dologra van szükségünk (persze az úgynevezett tehetségen kívül). Egyfelől azoknak a szakmai fogások ismeretére, melyek lehetővé teszik, hogy létrehozzuk azt a „folyamatos és életszerű álmot”, amely azt eredményezi, hogy az olvasó a külvilágról tudomást sem véve tökéletesen belefeledkezik a történetbe. Az ehhez szükséges tudást (első sorban külföldön) különböző írói kurzusokon tanítják is.
Másfelől Gardner úgy fogalmaz, hogy „soha olyan író, aki távol tartotta magát a[z egyetemi] képzéstől, nem tudott nagy művet létrehozni”, ugyanis „az egyetem falain kívül gyakorlatilag lehetetlen megérteni Homéroszt vagy Vergiliust, Chaucert vagy Dantét”: azokat, akik a „legmagasabb színvonalú modelleket” kínálják az íráshoz. Ráadásul aki nem tanulja meg, hogy miként kell az irodalmi műveket elemezni, az nem igazán lesz képes megérteni sem őket, és nem lesz képes megérteni a szimbólumok jelentését sem, ha találkozik velük. Felhasználni pedig mégannyira sem lesz képes.
Persze úgy is lehet sikeres műveket írni, ha az ember nem vizsgázott irodalomelméletből. Robert Escarpit francia irodalomszociológus hangsúlyozza is, hogy a „művelt közönségnek” írók mellett ott vannak a Beatrix Potterek – meg, tehetnénk hozzá, a Stephen Kingek, a J. K. Rowlingok, és így tovább. Ami nem csak azt jelenti, hogy Ovidius vagy a Don Quijote nehezebben fogadható be, mint egy strandregény, hanem azt is, hogy mivel sok minden „bele van kódolva” a szövegbe, ezért az idő előrehaladtával egyre nagyobb az esélye, hogy egyre kevesebben lesznek, akik érteni fogják. Vagyis egyre kevesebben fogják olvasni.
Amire mintha azt lehetne válaszolni, hogy ugyanígy a kizárólag szórakoztatásra szánt irodalom sem örök életű, hiszen ki olvassa ma a 18. századi ponyvákat? Csak éppen akkoriban még nem ismerték azt a technológiát, amelyet James Wood amerikai kritikus „kereskedelmi realizmusnak” nevez: ez „intelligens, stabil, transzparens történetmesélésen” alapul, és a Flaubert óta létező realista eszközöket használja fel arra, hogy olyan művet hozzon létre, amely nem rendelkezik ugyan azzal a bizonyos, egyetemen tanítandó „plusz tartalommal”, de képes lekötni az olvasó figyelmét.
Tehát ennek a technikának köszönhetően – és ez most fordul elő a történelem során először –a mai, jól megírt, de nem magas irodalom (talán a nagyon is az adott kor tudásához kötődő sci-fi kivételével) egészen addig olvasható marad, amíg amíg egyáltalán (szórakoztató) műveket vesznek a kezükbe az emberek. Az úgynevezett magas irodalom viszont bekerül ugyan az egyetemi tananyagba, de azokon kívül, akiket erre képeznek ki, a jövőben nem nagyon fogja olvasni őket senki.
