50 évvel Gutenberg után már több, mint 250 európai városnak volt nyomdája, és 13 millió könyv volt forgalomban. „A betű [azonban] korántsem mindenütt működött független hajóerőként, és a könyvnyomtatás forradalma nem pusztán a technikán múlott”, állapítja meg az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros. Vagyis: ugyanúgy, mint ahogy az internet sem per definitionem a „szabadság eszköze” (ellentétben azzal, amit a 90-es évek aktivistái reméltek), az, hogy rendelkezésre állt a nyomdagép, önmagában itt sem volt elég. Voltak ugyanis birodalmak, ahol csak évszázadokkal később kezdtek könyvet nyomtatni: Szelim török szultán 1515-ben például halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg a nyomtatást, és az első török nyomda csak 1726-ben kezdett el működni (de az első orosz is csak 1711-ben). Henry Oldenburg, a Royal Society titkára már 1659-ben megállapította, hogy „a szultán alattvalóit illetően ellensége a tanulásnak, mert azt tartja, hogy könnyebb az olyan népeket kormányozni, amelyekre tudatlanságot kényszeríthet. Ennélfogva nem szenvedheti a könyvnyomtatást”.
A keresztény országokban pedig ott volt a cenzúra. Ez – a nyomtatás tiltásához hasonlóan - a tartalom oldaláról való korlátozást jelentett (még ha nem is annyira radikálisan, mint mondjuk Szelim). Ugyanis azt szabályozta, hogy mi az egyáltalán, ami hozzáférhetővé válhat.
De elképzelhető olyan megoldás is, ahol nem csak a tartalmat, hanem a következő lépésben az olvasó személyét is figyelembe vesszük filterezés közben. Vagyis nem csak azt nézzük meg, hogy mihez; hanem azt is, hogy ki az, aki (nem) férhet hozzá. Erre a talán legegyszerűbb példa az OSZK-ban 1947-ben létrehozott és a rendszerváltásig működő Zárolt Kiadványok Tára: itt már valamennyire „személyre szabott” volt, hogy mit olvashattunk el (attól függően, hogy mennyire számítottunk megbízhatónak).
Az igazai lehetőséget azonban az internet jellegű megoldások jelentik: ha arra gondolunk, hogy egy kereső a web lapok közül milyen pontosan ki tudja szűrni azt, amire éppen szükségünk van, akkor ez már sejteti a filterezésben rejlő távlatokat. Stephen Baker a Numerátorok című könyvben azt veti fel, hogy „a Google sok milliárd dolláros szenzációvá” nőtte ki magát, viszont „mennyivel értékesebb [lenne]... bármelyik üzletágban a megfelelő személy megtalálása?” Azaz mennyivel értékesebb lenne egy olyan program, amivel egy-egy web lap helyett egy-egy embert lehetne kihalászni a róla a rendelkezésünkre álló információk alapján.
Ugyanezen információk alapján persze sokkal pontosabban be lehet majd határolni azoknak a felhasználóknak a körét is, akiknek hozzáférést biztosítunk az egyik vagy a másik tartalomhoz. Jelenleg már meghatározzuk, hogy elvileg mit nézhet meg egy kiskorú; egyes nem európai vallások hívei saját keresőgépet fejlesztenek, amely nem zaklatná őket számukra nem kívánatos tartalmakkal, Kína és más államok pedig azt szabályozzák, hogy az állampolgáraik miről szerezhetnek tudomást Tehát olykor önkéntes, máskor pedig nem önkéntes alapon történik a szűrés, bár ez még csak a kezdet, mert ez még csupán nagyon durva és elnagyolt.
A jövőben viszont egyre inkább különböző elektronikus berendezéseken keresztül fogunk majd hozzáférni mindenféle tartalomhoz, és innentől kezdve egész gazdasági ökoszisztémák épülhetnek arra, hogy miként, milyen feltételek mellett és kinek engedünk vagy nem engedünk hozzáférést az adott információhoz.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy - legalább elvileg - az új, személyre szabott filterezései technológiáknak köszönhetően a történelem során eddig sosem látott ellenőrzést építhető majd ki nem csak afölött, hogy (miként az orwelli disztópiákban) mit lehet tudni rólunk, hanem afölött is, hogy mit mit tudhatunk mi a világról.
