Lepkék és szülők

A filozófus David Hume azt vetette fel a 18. században, hogy a lepkéknél a két egymást követő generációja soha sem találkozik, hiszen közéjük „ékelődik a hernyó és a báb állapot” (hogy a demográfus Herwig Brig demográfus megfogalmazását vegyük kölcsön). Azaz: az információátadás itt kizárólag az adott generáció egyszerre élő tagjai között lehetséges, és ebből a helyzetből két módszer jelenthet kiutat. Az egyik az élettartam olyan mértékű megnövelése, hogy a szülők még éljenek, amikor az utódok kibújnak a bábból; a másik a továbbadandó információ külső, az éppen élő példányoktól függetlenül létező hordozóra való rögzítése. Az első nélkül persze nem lehetséges a második sem, hiszen ha nem tanítják meg rá, akkor az utódok nem lesznek képesek elolvasni az elődök üzenetét.
Bár az emberek esete kissé más, nem különösebben meglepő módon nálunk eddig két nagy „információátadási áttörésre” került sor. A kőkorszakban az átlagéletkor 20 év volt, és ez azt jelentette, hogy a nők csupán 5-8 éven keresztül szülhettek. Tehát ez egy olyan kor volt, amikor „a demográfiai feltételek nem kedveznek a szellemi felfedezések generációk közötti továbbadásának”, mondja Birg. Ugyanis a szülők és gyerekek túlságosan rövid ideig éltek egymás mellett.
Valójában azonban a lepkehasonlat itt kimondottan felréveztető, hiszen az emberek esetében nem egyszerre hal meg az egész nemzedék, és így nem is ez jelenti az igazi gondot. Hanem az, hogy aki csupán néhány évig felnőtt, annak nincsen elég ideje nagy mennyiségű információ begyűjtéséhez és feldolgozáshoz, és ezért egyszerűen nincs mit tovább adnia nem csak a saját, legfeljebb néhány éves gyerekének, de a törzsben élő serdülőknek sem, akiknél alig idősebb. Úgyhogy azért volt alapvető fontosságú, amikor az átlagéletkor 30-35 évre nőtt. Elvégre innentől kezdve 5 helyezett 15, sőt, akár 20 felnőtt éve volt az embereknek, és ez szinte azonnal elvezetett a fémmegmunkálás, az írás és egyéb komplex tevékenységek megjelenéséhez.
Az írás pedig megfelel a második fázisnak, amikor az információkat tőlünk független hordozóra rögzítjük, és ezzel párhuzamosan meg tudjuk tanítani a visszafejtését is a következő generációnak. Ez utóbbihoz elengedhetetlen, hogy elég hosszú ideig éljünk, de ezen túl az információátadás szempontjából teljesen mindegy, leszünk-e még nagy- vagy éppen dédnagyszülők is.
Hogy a harmadik fázis mi lesz, nem tudom – és ami azt illeti, nem is vagyok biztos benne, hogy lesz még ahhoz fogható előrelépés, mint amilyen az élettartam megnövekedés, illetve az írás megjelenése volt.