Cikk: A bábeli könyvtár számítógépei az ÉS-ben (2010. június 25.)

„A Könyvtár ab aeterno létezik - írja Jorge Luis Borges a Bábeli könyvtár című elbeszélésben. - Ebben az igazságban, amelyből a világ jövőbeni örökkévalósága is következik, egyetlen értelmes elme sem kételkedhet." A valóságban azonban az igazi könyvtárak létrejötte egy bizonyos korszakhoz kötődik, és érdemes legalábbis kételkednünk benne, hogy a jövőben is fenn fognak maradni.
Amikor az i. e. III. században a Ptolemaioszok megalapították az Alexandriai Könyvtárat, akkor a történelem folyamán valószínűleg itt gyűjtöttek először össze több kötetet, mint amennyit valaki az élete folyamán el tud olvasni. Addig csupán az egyes emberek olvasmányait tartalmazó művek gyűjteményei, illetve hivatalos iratgyűjtemények léteztek, és így ez volt az első igazi könyvtár. Az egyiptomi tudósok úgy számolták, hogy mintegy félmillió tekercs van a világon, tehát ennyit kell megszerezniük. Ehhez képest a washingtoni Kongresszusi Könyvtár 1988-ban egyetlen év alatt ennyi új címet katalogizált, és ha még azt is hozzátesszük, hogy egy tekercs nem egy könyvnek, hanem inkább csak egy fejezetnek feleltethető meg, akkor ez az ókori információs Manhattan Projekt körülbelül akkora lehetett, mint egy kisebb vidéki könyvtár.
Akárhogy is legyen azonban: a céljuk minden létező tudás egyetlen könyvtárban való összegyűjtése volt - amit persze azóta sem sikerült megvalósítani, noha a könyvet állítólag mindennél többre tartjuk, és noha semmilyen elvi akadálya sem lenne a dolognak. Egy ilyen gyűjteményhez viszonyítva még a legnagyobb könyvtárak is csupán az aktuálisan létező tudás egyik vagy másik töredékét tartalmazzák.
A folytatás itt olvasható: http://www.es.hu/?view=doc;26201

Csak itt, csak Önnek?

A hagyományos, papír alapú könyvnél a másolásra szolgáló eszköz (a nyomdagép) elkülönült a végeredménytől, amelyet innentől kezdve nyugodtan kölcsön- vagy odaadhattunk valakinek – elvégre ettől nem lett több belőle. Könyvkalóz kizárólag olyasvalaki lehetett, aki rendelkezett nyomdagéppel is, és eltekintve a szitázással előállított, nem tartalmi, hanem technikai értelemben véve meglehetősen rossz minőségű szamizdatoktól, a helyzet egészen az elektronikus  szöveg megjelenéséig nem igazán változott meg. A fénymásolók ebből a szempontból azért nem számítanak még akkor sem, ha valóságos ipar épült a drága egyetemi jegyzetek kalózmásolatainak előállítására, mert nem ugyanazt nyújtják, mint az eredeti könyv: rendszerint kevésbé jól olvashatóak, nincsenek rendesen bekötve; nehezebb lapozni őket, és így tovább. Vagyis még ha arra alkalmasak is, hogy az adott tananyagot elsajátítsuk belőlük, korántsem ugyanolyanok, mint amit lemásoltunk. Ami egyben azt is jelenti, hogy mindkét, a nyomtatást helyettesítő megoldás rosszabb (nehezebben kezelhető, rosszabbul olvasható stb.) eredményhez vezet, és ezen csak a számítógép elterjedése változtat.
Ez ugyanis azt eredményezi, hogy az eddigiekkel ellentétben nem csupán a tartalom, de a minőség is pontosan reprodukálhatóvá válik és innentől kezdve bárki, akinek megvan az adott mű elektronikusan, az mintha csak rendelkezne egy „tökéletes nyomdagéppel”, és ebből a szempontból a másolásvédelem első lépésben mint nem lenne más, mint kísérlet ennek az új lehetőségnek a kiiktatására.
Az egyik alapvető megoldás az, hogy a könyvet ugyanúgy hardverhez kötjük, mint ahogy a hordozó anyaghoz volt kötve a nyomtatás korában is, és ha megvesszük Sony e-book-ra, akkor ugyanúgy nem fogjuk tudni áttenni iPad-re, mint ahogy a papír alapú könyv egyik kiadásának megszerzése sem jelentette azt, hogy akkor a másikat majd ingyen adják. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egy másik papírkiadásnak elég komoly járulékos költségei vannak, míg az elektronikusnak nincsenek.
Úgyhogy megtehetjük azt is, hogy nem azt szabályozzuk, hogy hány példányhoz jut hozzá (mint eddig), hanem azt, hogy ki ő - vagyis az olvasót azonosítjuk, azzal pedig nem foglalkozunk, hogy éppen milyen hardveren keresztül akar olvasni (mint ahogy a Google Editions erre a koncepcióra épül). Innentől kezdve az alábbi megoldások állnak a rendelkezésünkre:

1. bárki, bármit, bármikor – példának okáért ez a bejegyzés is ilyen itt, a könyvkettő blogban. Az elektronikus szöveg első, lassanként minden bizonnyal véget érő korszakára ez volt a jellemző
2. bárki, de csak azt az egyet – a másolásvédelemmel ellátott elektronikus könyvolvasók rendszerint ezt a koncepciót valósítják meg. Ha megvettem egy szöveget az e-book readermre, akkor a barátom is el tudja olvasni - amennyiben kölcsön adom neki a készüléket
3. csak ő, de bárhogy: lásd a Google Editons-t. Ha azonosítottuk az olvasót, akkor joga van különböző helyeken, formákban és platformokon hozzáférni az adott tartalomhoz
4. csak ő és csak azt: ez a másik véglet ahhoz képest, hogy mindent megengedünk. Elvileg nincs akadálya, hogy az olvasó számára egyetlen eszközön keresztül biztosítsunk hozzáférést egyetlen elektronikus „példányhoz”, és közben még azt is ellenőrizzük,hogy tényleg ő hajol-e az e-book reader fölé, vagy valaki más. Ez még a hagyományos papírkönyvnél is korlátozóbb megoldás, de technikailag biztosan megvalósítható.

És hogy melyik fog elterjedni? Az első szerintem semmiképpen, bármennyire is szimpatikus nekem, úgyhogy marad a másik három közül valamelyik. De hogy melyik, azt nem tudom (és csak remélni tudom, hogy nem a negyedik).

http://www.futurebook.net/content/does-drm-mean-google-have-already-won-ebook-war

Az exemplartól a kronologikus információtárolásig

Richard Dawkins angol evolúcióbiológus Folyam az Édenkertből című könyvében foglalkozik között „a szeret mindet valóra vált” című lánclevéllel is. Ebben – a jó néhány másolási mutáció eredményeként – olyan sorok olvashatóak, mint például: „Ezt a levelet nem atta ki a kezéből 96 órán belül. Végül, amint elhatározta, legépelte a levelet, és vet egy új autót. Ne pénzt külgy. Ne feledkez meg erről, mert hat”, és így tovább.

Ez jó példa arra,hogy a másolás hibákat eredményezhet, és az ebből fakadó problémákat a nyomtatás előtt úgy próbálták csökkenteni az egyetemek, hogy bevezették az exemplar intézményét. Vagyis kizárólag „ellenőrzött és gondosan átvizsgált kéziratokat” volt szabad másolásra kölcsön adni, írja A könyv születésével kapcsolatban a Lucine Febvre – Henri-Jean Martin szerzőpáros. A másolatról pedig tilos volt újabbakat készíteni, és így elírások megjelenhettek ugyan a szövegben, de nem halmozódhattak fel – ellentétben mondjuk a sok lépésen keresztül torzuló dawkinsi lánclevéllel.

A nyomtatás persze nem vezetett el a hibátlan szöveghez, de innentől kezdve a különböző példányokba nem különböző (mint az exemplarnál), hanem ugyanaz a hiba került bele. Ez, miként korábban már szó volt róla, a textutális stabilitás alapfeltétele, amely nélkül viszont nem lenne lehetséges modern értelemben vett tudomány (mivel a pontosan továbbadott mérési eredmények hiányában nem lehetne megismételni a kísérleteket).

A következő lépés pedig minden bizonnyal az volt, amikor David Gelernter számítógéptudós azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a hagyományos, lényegében papír alapú, „nyomtatáskori irodát” utánzó desktop-metaforát mivel lehetne lecserélni, és arra jutott, hogy érdemes lenne egyfajta „időutazást” bevezetni,. Ugyanis így lehetővé válna, „hogy helyreállítsunk bizonyos kontextusokat a múltból”, és „kronologikus információtárolást” valósítsunk meg.

Azaz ha egy műnek sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszünk, csak arra, hogy mikor láttuk, akkor Gelernter rendszere egyszerűen rekonstruálná az adott időpont körülményeket (mondjuk azt, hogy 1995 tavaszán hogyan nézett ki a desktopunk, mi volt rajta stb.), és ez alapján találnánk meg, amit kerestünk. Miközben az ilyesmi a valós életben nem lehetséges, a cybertérben nagyon is az, és persze már van is ilyenre példa. Például az, ahogy a Wikipédia vagy éppen a Google Dokumentumok megőrzik az előző változatokat is, és ezáltal módunk nyílik rá, hogy a későbbieket össze tudjuk hasonlítani a korábbiakkal, és ez persze a hibajavítás szempontjából is előrelépés. Elvégre innentől kezdve azt is pontosan meg tudjuk mondani, hogy hol és mikor „mutálódott” a szöveg.

Ugyanúgy, mint ahogy a nyomtatás megjelenése előtt nem létezett textuális stabilitás, a számítástechnika elterjedése előtt nem volt lehetséges kronologikus információtárolás. Azaz az utóbbi két információkezelési forradalom: a könyvnyomtatás és a számítástechnika egyaránt tökéletesen új dolgokat tett lehetővé, és ha arra gondolunk, hogy Gutenberg találmányának milyen alapvető és mindent átformáló, előre nem látott következményei voltak, akkor legalábbis elképzelhető, hogy a kronologikus információtárolás is komoly változásokhoz fog vezetni.

A Bábeli Könyvtártól az adatbázis-internetig

A Borgessel foglalkozó irodalom egyik visszatérő gondolata, hogy a Bábeli Könyvtár című novella bizonyos értelemben az internetet előlegezi meg. Ebben egy olyan könyvtár leírása szerepel, ahol minden 410 oldalas könyv megtalálható – vagyis minden, bizonyos feltételek között elképzelhető szöveg. Ezzel a mennyiséggel kapcsolatban a filozófus Willard Van Orman Quine egyenesen a „hipercsillagászati számosságot” emlegeti, ugyanis mintegy 100 az egymilliomodikon könyvről van szó (miközben egyes becslések szerint a látható Univerzum „mindössze” 10 a 80-dikon részecskét tartalmaz). Számunkra azonban érdekesebb, hogy ha könyvtárhoz hasonlítjuk, akkor az internetet lényegében szövegalapúnak képzeljük el – noha nem biztos, hogy a jövőben is az lesz. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Garry Wolf a Wiredtől azt írja, hogy az utóbbi időben az elektronikus szenzorok kisebbek, olcsóbbak és megbízhatóbbak lettek; ma már szokványosának számít, ha hordozható számítástechnikai eszközök (első sorban okos telefonok) vannak nálunk; a „social média” pedig nem csupán elfogadhatóvá, de egyenesen normává tette, hogy minden adatot megosszunk magunkról – akár még a részeg bulizós felvételeket is. A következő lépésben „a szexet, az élelmiszer[fogyasztás]t, a hangulatot, a földrajzi helyet, az éberséget, a produktivitást, sőt még a szellemi állapotot is nyomon fogják követni és mérni fogják, meg fogják osztani és meg fogják jeleníteni”.
Vagyis ezek az adatok is fel fognak kerülni az internetre, ami viszont azt fogja eredményezni, hogy bár a hagyományos „szöveges tartalom” nem fog eltűnni, kevésbé lesz központi a szerepe, mint amennyire még ma is. Ennek a változásnak már most is vannak jelei: érdemes lenne megnézni például, hogy a blogok mekkora része a bloggerek által írt szöveg, és mennyi a hivatkozás vagy az egyszerű átvétel; és joggal tételezhetjük fel, hogy az az egyéb tartalmak (például a videók meg a családi fotók) már most is jóval nagyobb százalékát teszi ki az internetes tartalmaknak. De ezek persze nekünk szólnak még akkor is, ha egy hagyományos értelemben vett könyvtárra nem igazán jellemzőek.
A jövőben viszont inkább nem az emberi értelemnek szóló tartalmak fognak dominálni, ha az életünkkel kapcsolatos adatfolyamot fogjuk majd ugyanúgy folyamatosan feltölteni a vérnyomásunk változásaitól a környezetünkről folyamatosan készülő videofelvételig bezárólag, mint ahogy most a görbe estéről készült felvételeket. És innentől kezdve nem is csak az a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt még könyvtárnak; és hogy ha nem, akkor az eddig az internetről mint „tudássegítő eszközről” kialapult képünk is meg fog változni.
Hanem az is, hogy mi fogja átvenni a helyét. És még ennél is fontosabb, hogy miközben feltehetően persze cégek, állami szervek és hasonlók fognak keresgélni a személyes adótokból létrejövő, gigászi adatbázisban, egyelőre nem tudjuk, hogy mire lesz még jó. Azt viszont igen, hogy kétféle forgatókönyv képzelhető el.
Az egyik szerint semmire: attól, hogy létezik a kínálat (a rendelkezésünkre álló információhalmaz), nem biztos, hogy lesz rá kereslet is, és tudunk vele bármilyen értelmes dolgot kezdeni. A másik lehetséges forgatókönyv viszont arról szól, hogy olyan, teljesen új alkalmazások fognak megjelenni, amelyeket most még ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint mondjuk a browsert a web létrejötte előtt.

http://www.themodernword.com/borges/borges_papers_rollason2.html

http://www.nytimes.com/2010/05/02/magazine/02self-measurement-t.html?pagewanted=all