Lepkék és szülők

A filozófus David Hume azt vetette fel a 18. században, hogy a lepkéknél a két egymást követő generációja soha sem találkozik, hiszen közéjük „ékelődik a hernyó és a báb állapot” (hogy a demográfus Herwig Brig demográfus megfogalmazását vegyük kölcsön). Azaz: az információátadás itt kizárólag az adott generáció egyszerre élő tagjai között lehetséges, és ebből a helyzetből két módszer jelenthet kiutat. Az egyik az élettartam olyan mértékű megnövelése, hogy a szülők még éljenek, amikor az utódok kibújnak a bábból; a másik a továbbadandó információ külső, az éppen élő példányoktól függetlenül létező hordozóra való rögzítése. Az első nélkül persze nem lehetséges a második sem, hiszen ha nem tanítják meg rá, akkor az utódok nem lesznek képesek elolvasni az elődök üzenetét.
Bár az emberek esete kissé más, nem különösebben meglepő módon nálunk eddig két nagy „információátadási áttörésre” került sor. A kőkorszakban az átlagéletkor 20 év volt, és ez azt jelentette, hogy a nők csupán 5-8 éven keresztül szülhettek. Tehát ez egy olyan kor volt, amikor „a demográfiai feltételek nem kedveznek a szellemi felfedezések generációk közötti továbbadásának”, mondja Birg. Ugyanis a szülők és gyerekek túlságosan rövid ideig éltek egymás mellett.
Valójában azonban a lepkehasonlat itt kimondottan felréveztető, hiszen az emberek esetében nem egyszerre hal meg az egész nemzedék, és így nem is ez jelenti az igazi gondot. Hanem az, hogy aki csupán néhány évig felnőtt, annak nincsen elég ideje nagy mennyiségű információ begyűjtéséhez és feldolgozáshoz, és ezért egyszerűen nincs mit tovább adnia nem csak a saját, legfeljebb néhány éves gyerekének, de a törzsben élő serdülőknek sem, akiknél alig idősebb. Úgyhogy azért volt alapvető fontosságú, amikor az átlagéletkor 30-35 évre nőtt. Elvégre innentől kezdve 5 helyezett 15, sőt, akár 20 felnőtt éve volt az embereknek, és ez szinte azonnal elvezetett a fémmegmunkálás, az írás és egyéb komplex tevékenységek megjelenéséhez.
Az írás pedig megfelel a második fázisnak, amikor az információkat tőlünk független hordozóra rögzítjük, és ezzel párhuzamosan meg tudjuk tanítani a visszafejtését is a következő generációnak. Ez utóbbihoz elengedhetetlen, hogy elég hosszú ideig éljünk, de ezen túl az információátadás szempontjából teljesen mindegy, leszünk-e még nagy- vagy éppen dédnagyszülők is.
Hogy a harmadik fázis mi lesz, nem tudom – és ami azt illeti, nem is vagyok biztos benne, hogy lesz még ahhoz fogható előrelépés, mint amilyen az élettartam megnövekedés, illetve az írás megjelenése volt.

A hangos olvasástól a matematikáig

1. Az első korszak a hangos olvasás kora volt. Szent Ágoston számára még meglepőnek tűnt, hogy Szent Ambrus egy szöveget nem hangosan, hanem magában olvas fel, és a néma olvasás csak évszázadokkal később vált általánosan elterjedtté.
2. A második korszakban már nem írták egybe a szavakat (mint korábban, amikor még abban bíztak, hogy a hallgató számára a füle majd úgyis tagolja a szöveget), illetve kialakult a kis- meg nagybetűk használata és a központozás.
3. A nyomtatás elterjedésével, a folyamat harmadik lépéseként a 16. századtól megjelentek azok a vizuális táblázatok a tudományos művekben, – mondja az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros a média társadalomtörténetéről írva -, melyeket „képtelenség volt... hangosan felolvasni”. Mint ahogy a tartalomjegyzékek sem a „fül számára” készültek, de ugyanígy említhetnénk a „szem számára” szerekeszett információk között az 1500-tól készülő asztronómiai, illetve a száz évvel később megjelenő logaritmus-táblázatokat is.
George Steiner angol irodalomkritikus azt mondja, hogy „a tizenhetedik századig a nyelv szférája átfogta szinte a tapasztalás teljes körét”, utána viszont „a szavak világa összezsugorodott. A transzfinit számokról nem beszélhetünk másként, csak matematikailag”, és a nyelv ilyen viaszszorulását szomorúnak tartja.
Szerintem azonban ugyanúgy, mint ahogy az irtás megjelenése lehetővé tette, hogy olyan fogalmakat hozzunk létre és használjunk, amelyek az írásbeliséggel nem rendelkező társadalmak számára leginkább elérhetetlenek (mint amilyen a történelem is), az, hogy elszakadtunk a hangos olvasástól, újabb lehetőségeket teremtett meg.
4. A negyedik lépésben pedig az én elképzeléseim szerint erre épült rá a modern matematikai jelrendszer, melynek „a története a fokozódó lefordíthatatlanságé”, hogy ismét Steinert idézzük.
Amennyiben viszont ez így van, akkor érvelhetünk amellett, hogy nem képzelhető el magas szintű matematika olyan társadalomban, amely nem dolgozta ki a a „szem számára szerkesztett információk rendszerét”, és érdekes kérdés, hogy ez elképzelhető lenne-e a nyomtatás feltalálása nélkül is. Mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy az absztrakt, szavakkal kifejezhetetlen matematika (meg persze a kottaírás) mellé milyen más területek szavakkal szintén kifejezhetetlen szimbólumrendszerei lennének még kiépíthetőek.

A mezopotámiai írnok és az interaktív szöveg

Amikor Mezopotámiában megjelent az írás, akkor gyakorlatilag kizárólag az írnokok hozták létre, majd pedig hasonlóképpen kizárólag ők olvasták is a szövegeket. Lényegében monopolizálták az információhoz való hozzáférést, és eközben nélkülözhetetlenné váltak a társadalom számára. Miként általában véve azokban a társadalmakban is ugyanez történt, ahol kevesen tudnak írni és olvasni: Írországban a 8. században még ugyanaz a büntetés várt arra, aki egy írnokot, mint aki egy püspököt ölt meg.
A nyomtatás annyiban hozott változást, hogy jóval több lett, aki olvasott, azonban egészen a 20. század végéig az olvasók száma nagyságrendekkel meghaladta a rendszeresen írókét. Elvégre normál körülmények legfeljebb egy vásárlási listát kellett olykor összeállítani vagy írni egy levelet valamelyik távoli rokonnak, miközben ha esetleg nem vásároltunk is könyveket vagy legalább újságot, a plakátoktól kezdve a menetrendekig a TV műsorig bezárólag mindenütt szövegekkel találkoztunk. Michio Kaku amerikai fizikus Visions című könyvében egyenesen „láthatatlan írást” emleget, és ez alatt azt érti, hogy a szövegek immár olyan mértékben hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, hogy észre sem vesszük a jelenlétüket.
Mára pedig ennél is eggyel tovább léptünk. A történelem folyamán most először az emberek amellett, hogy minden korábbinál inkább olvasnak, egyre inkább folyamatosan írnak is. Mondhatni, lassanként mindenki mezopotámiai írnok lesz. A bloglás és az állampolgári újságírás (citizen journalism) mellett ugyanis ott van az e-mail meg a Facebook és mindenféle egyéb, olyan felület a Google-ig bezárólag, ahol állandóan gépelünk. Vagyis az internet – jelenleg – minden korábbinál inkább a folyamatos írást is jelenti. Az pedig más kérdés, hogy a Facebook meg a Háború és béke olvasása nem ugyanaz: a technológia megváltozása visszahat a tartalomra is.
Méghozzá többféleképpen is. Ad absurdum akár még az is elképzelhető, hogy a jövőben az írás és az olvasás egymástól elválaszthatatlanná válik, mivel ha szöveget látunk majd magunk előtt, akkor ez majd automatikusan a hozzászólás vagy akár a módosítás lehetőségét is jelenteni fogja. Ami bizonyos értelemben csupán visszatérés lenne a web kezdeteihez, hiszen Tim Berners-Lee első web browsere még egyszerre volt böngésző és html editor. Viszont felveti azt a kérdést, hogy amennyiben valóban elterjed az interaktív szöveg, és általános elvárássá válik, hogy az olvasó bármikor írhassa/kommentezhesse/szerkeszthesse is, úgy mennyire marad elfogadható a hagyományos, egy (vagy legfeljebb néhány) szerző által írt, és véglegesnek tekinthető szöveg. Akár a regény, akár pedig bármi más.

http://www.cjr.org/overload/interview_with_clay_shirky_par.php?page=all
http://www.w3.org/People/Berners-Lee/WorldWideWeb