Irodalomkritikusok nélkül a világ

Robert Escarpit francia irodalmár szerint a kritikusnak „az igazi feladata az, hogy egy legyen a közönségből”, vagyis ugyanúgy közvetítő szerepet kell betöltenie az olvasó és a szerző között, mint ahogy a kiadó is azt teszi, amikor sikerességi („melyik könyv adható el”) vagy minőségi („mi számít jó könyvnek”) szempontok alapján válogat a kéziratok között. Vagy inkább csak válogatott, mert az NTP (non traditional publishing, nem hagyományos kiadás) esetén egyre kevésbé lehet az eddigi értelemben kiadói tevékenységről beszélni, és egyre inkább csak a technikai előállítással foglalkoznak.
Hasonlóképpen: a hagyományos irodalomkritikusi funkció is megszűnőben van. Ugyanis mint ahogy eddig a kiadókat az tette privilegizált helyzetűvé, hogy ők fértek hozzá a könyvelőállítás- és terjesztés technológiáihoz, a kritikusok az különböztette meg, hogy ők tudták „a közönség tagjaként” közzétenni a véleményüket.
A nyomtatott sajtó (és általában véve a csak kevesek által hozzáférhető, privilegizált csatornák) jelentőségének átértékelődésével viszont egyre inkább fel fogja a hagyományos kritikust váltani egy olyan forma, ahol az olvasók a közvetítő kiiktatásával mondják el, hogy mit gondolnak akár az amazon.com-on egy értékelés írásával, akár egy blogban, egy szavazással, és így tovább. Ilyen körülmények között persze az értékelések (nevezzük talán így, mert nem biztos, hogy érdemes továbbra is „kritikáról beszélnünk”) is mások lesznek.
Mivel eddig az irodalomkritikák szerzői leginkább bölcsész végzettségűek voltak, ezért ugyanazokat a módszertani és stilisztikai megoldásokat használták; ugyanazok voltak az elvárásaik a „jól megformált kritikával” szemben, és így tovább. Viszont aki nem professzionális irodalomkritus, az nem professzionális irodalomkritikát fog írni – és a blogolók, hozzászólók stb. túlnyomó része nem az.
Ami nem értékítélet: nem azt jelenti, hogy rosszabb (vagy esetleg jobb) lesz a végeredmény, hanem azt, hogy más. Különösen, hogy eddig sokszor befolyásolta a kritikaírókat az is, hogy mivel egy viszonylag zárt körhöz tartoztak, ezért elvárás volt, hogy tartsák magukat a csoportnormákhoz és az arra vonatkozó, a közösségen belül széles körben elfogadott vélekedésekhez, hogy ki a fontos szerző és melyik mű fontos, illetve melyik nem. És akkor a személyes kapcsolatok befolyásoló szerepéről még nem is beszéltünk. Nem véletlenül mondja Escarpit, hogy „egy író csak halála után nevezhető az irodalmi közösség tagjának”.
Ezek a szempontrendszerek meg fognak szűnni (ha ugyan lényegében nm szűntek meg máris), és ezzel párhuzamosan talán még a nem professzionális kritikusok által az értékelés tárgyául választott művek köre is más lesz. Vagyis azok a (nem szükségképpen irodalmi értékkel bíró) művek is bekerülhetnek az olvasói kánonba, amelyekről az irodalomkritika eddig leginkább nem vett tudomást. A most folyó Libri Aranykönyv szavazásban például a Száz év magány, a Monte Christo grófja és az Egy gésa emlékiratai egymás mellett szerepelnek.
Tehát lehetséges, hogy a jövőben anakronizmus lesz a legfeljebb néhány szakembert megszólító kiadványokon kívül is az „irodalmi értékkel” foglalkozni. Elvégre az „irodalmi érték”, a kánonnak való megfelelés meg a többi a kritikusok, nem pedig az olvasók szempontjai közé tartoznak.

Az anonim véleménynyilvánítás ellen

Egyes nagy hír site-ok egyre inkább fontolgatják, hogy megszüntetik az anonim kommetelés, illetve általában véve véleménynyilvánítás lehetőségét. Az, hogy erre eddig mód volt, elsősorban annak volt köszönhető, hogy az internet annak idején akadémiai hálózatként kezdte a pályafutását, és bár pl. számos blog már eddig is lehetővé tett, hogy elöntsük: bárkinek megengedjük-e, hogy megjegyzést fűzzön az írásunkhoz; csak a regisztrált felhasználóknak; vagy pedig senkinek, azért leginkább ez az anonimitás maradt az „alapértelmezés”.
Ami viszont oda vezetett, hogy mintha a véleménynyilvánítás szabadsága összekeveredett volna a véleménynyilvánításhoz szükséges hozzáértés meglétével (például a Wikipedia is erre épült). És ez valójában nem is meglepő, hiszen ha bárki bárki anonim módon vagy bármikor eldobható nick name-t használva elmondhatja, amit gondol, akkor lehetetlen megkülönböztetni a nem szakértői véleményt a szakérőitől – mi pedig azt hihetjük, hogy azért beszél róla, mert ért hozzá. Vagy azt hogy nem, de akárhogy is legyen: nem tudjuk eldönteni.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy a könyvnyomtatás megjelenését követően a modern tudományosság kialakulásának két feltétele volt.
Az egyik az úgynevezett textuális stabilitás, vagyis az, hogy (ellentétben a kódexek korával, amikor a másolással együtt hibák is kerültek a másolatba) a szövegek mindig ugyanúgy reprodukálódnak.
Ez azonban önmagban nem lett volna elég, mert az is szükséges volt, hogy a szerző személye is azonosítható legyen – ugyanis innentől kezdve tudni lehetett, hogy megbízható-e az a bizonyos, teljesen pontosan reprodukált tartalom. A tudománytörténész Adrian Johns úgy fogalmaz, hogy „még az az élénk szkepticizmus is, amit bizonyos nyomtatott termékekkel – mondjuk a bulvárlapokkal – szemben érzünk... addig működik, amíg biztosak vagyunk benne, hogy helyesen és konzisztens módon meg tudjuk ítélni, hogy mi az, amit megvetésünkkel sújtunk”, és egyáltalán nem mellékesen ennek a két feltételnek a megléte (állandó szöveg és azonosítható szerző) vezetett el aztán modern copyright kialakulásához is.
De most ennél fontosabb a számunkra, hogy a fentebbiek értelmében hosszú távon egy anonim hozzászólásokon alapuló rendszernek semmi értelme sincs (és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik az anonimitást kihasználva teljesen gátlástalanul vagdalkoznak). A problémát megoldandó persze különböző lehetőségeink vannak.
Megtehetjük például, hogy mindenkit arra kötelezünk, hogy a saját nevét használja – ezzel nem is csak az a baj, hogy elég nehezen kivitelezhető, hanem az is, hogy nem az a célunk, hogy egy valós személlyel legyünk képesek összekötni a megnyilatkozásokat. Éppen elég annyit tudnunk, hogy egy adott felhasználó név megalapozottan szokott véleményt nyilvánítani, vagy éppen rendszeresen ostoba és sértő dolgokat írogat. Külön előny, hogy ha csupán ésszerű mértékben nehezítjük meg a a nick name váltogatását, akkor a privacy sem sérül.
Emellett kiépíthetünk például egy olyan olyan rendszert, ahol a hozzászólások írói folyamatosan értékelik egymás teljesítményét. Vagy lehetőséget adunk az olvasóknak arra, hogy a nekik nem tetszőket egyszerűen kifilterezzék – valahogy úgy, mint ahogy a facebook-on is megtehetem, hogy az „elrejt” gomba kattintok, ha végképp nem vagyok valakire kíváncsi. És így tovább.
Az anonimitás viszont – amennyiben azt akarjuk, hogy bármennyire is relevánsak legyenek az internetes megnyilvánulások – nem járható út.

http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th