Robert Escarpit francia irodalmár szerint a kritikusnak „az igazi feladata az, hogy egy legyen a közönségből”, vagyis ugyanúgy közvetítő szerepet kell betöltenie az olvasó és a szerző között, mint ahogy a kiadó is azt teszi, amikor sikerességi („melyik könyv adható el”) vagy minőségi („mi számít jó könyvnek”) szempontok alapján válogat a kéziratok között. Vagy inkább csak válogatott, mert az NTP (non traditional publishing, nem hagyományos kiadás) esetén egyre kevésbé lehet az eddigi értelemben kiadói tevékenységről beszélni, és egyre inkább csak a technikai előállítással foglalkoznak.
Hasonlóképpen: a hagyományos irodalomkritikusi funkció is megszűnőben van. Ugyanis mint ahogy eddig a kiadókat az tette privilegizált helyzetűvé, hogy ők fértek hozzá a könyvelőállítás- és terjesztés technológiáihoz, a kritikusok az különböztette meg, hogy ők tudták „a közönség tagjaként” közzétenni a véleményüket.
A nyomtatott sajtó (és általában véve a csak kevesek által hozzáférhető, privilegizált csatornák) jelentőségének átértékelődésével viszont egyre inkább fel fogja a hagyományos kritikust váltani egy olyan forma, ahol az olvasók a közvetítő kiiktatásával mondják el, hogy mit gondolnak akár az amazon.com-on egy értékelés írásával, akár egy blogban, egy szavazással, és így tovább. Ilyen körülmények között persze az értékelések (nevezzük talán így, mert nem biztos, hogy érdemes továbbra is „kritikáról beszélnünk”) is mások lesznek.
Mivel eddig az irodalomkritikák szerzői leginkább bölcsész végzettségűek voltak, ezért ugyanazokat a módszertani és stilisztikai megoldásokat használták; ugyanazok voltak az elvárásaik a „jól megformált kritikával” szemben, és így tovább. Viszont aki nem professzionális irodalomkritus, az nem professzionális irodalomkritikát fog írni – és a blogolók, hozzászólók stb. túlnyomó része nem az.
Ami nem értékítélet: nem azt jelenti, hogy rosszabb (vagy esetleg jobb) lesz a végeredmény, hanem azt, hogy más. Különösen, hogy eddig sokszor befolyásolta a kritikaírókat az is, hogy mivel egy viszonylag zárt körhöz tartoztak, ezért elvárás volt, hogy tartsák magukat a csoportnormákhoz és az arra vonatkozó, a közösségen belül széles körben elfogadott vélekedésekhez, hogy ki a fontos szerző és melyik mű fontos, illetve melyik nem. És akkor a személyes kapcsolatok befolyásoló szerepéről még nem is beszéltünk. Nem véletlenül mondja Escarpit, hogy „egy író csak halála után nevezhető az irodalmi közösség tagjának”.
Ezek a szempontrendszerek meg fognak szűnni (ha ugyan lényegében nm szűntek meg máris), és ezzel párhuzamosan talán még a nem professzionális kritikusok által az értékelés tárgyául választott művek köre is más lesz. Vagyis azok a (nem szükségképpen irodalmi értékkel bíró) művek is bekerülhetnek az olvasói kánonba, amelyekről az irodalomkritika eddig leginkább nem vett tudomást. A most folyó Libri Aranykönyv szavazásban például a Száz év magány, a Monte Christo grófja és az Egy gésa emlékiratai egymás mellett szerepelnek.
Tehát lehetséges, hogy a jövőben anakronizmus lesz a legfeljebb néhány szakembert megszólító kiadványokon kívül is az „irodalmi értékkel” foglalkozni. Elvégre az „irodalmi érték”, a kánonnak való megfelelés meg a többi a kritikusok, nem pedig az olvasók szempontjai közé tartoznak.
