Az olvasás egészen a 10. századig fennhangon történő olvasást jelentett, és csak utána vált megszokottá, hogy ne így tegyünk. A „scripta manent, verba volant” pedig eredetileg nem azt jelentette, hogy a szó elszáll, az írás viszont megmarad; hanem éppen ellenkezőleg: „a fennhangon kimondott szó dicsőségét hirdette, amely szárnyalni tud, szemben a lapra írott mozdulatlan, halott szóval”, mutat rá Alberto Manguel Az olvasás történetéről szóló könyvében.
Majd pedig azzal folytatja, hogy a némaság aztán szükségképpen magányos tevékenységgé alakította az olvasást, és közben alapvetően meg is változtatta, mivel az, hogy nem lehet hallani, hogy éppen melyen gondolatokat fogadunk be, „lehetővé teszi a tanúk nélküli kommunikációt a könyv és olvasója között”. Nem meglepő hát, hogy amíg ez meg nem jelent, addig „az eretnekség egyénekre vagy kis számú másként gondolkodó gyülekezetekre korlátozódott”. Utána viszont megváltozott a helyzet, és mindmáig „az utolsó magányos tevékenységek egyike” maradt az olvasás, mondja Motoko Rich a New York Timestól.
Ez azonban a közeljövőben ugyanúgy megváltozhat, mint ahogy a hangos olvasásból néma lett. Ugyanis a különböző „fan site-okon” a Harry Potter vagy éppen a Twilight olvasói a véleményüket egymással folyamatosan megosztják, és ezáltal egyfajta „kollektív irodalmi tapasztalat” jön létre (a pedig kiadók természetesen örülnek ennek). Ha azonban annak következtében, hogy a social networking az élet minden területén meghatározóvá válik, azt eredményezi majd, hogy nem csak a sikerkönyvek, de általában véve maga a könyvolvasás folyamata is elképzelhetetlen lesz „társak” nélkül, akkor alapvetően meg fog változni az olvasás természete is. Például az eddigieknél jellemzőbb lesz, hogy azért olvasunk el valamit, mert mások is olvassák (nem pedig azért, mert érdekel minket), és az egyéni, magányos töprengésen meg élményen alapuló ítéletnek a közösségi vélekedés adja át a helyét.
Ami viszont teljesen más lenne, mint eddig.
