Miközben képvers évezredek óta létezik, képpróza (vagy vizuális próza, ha így jobban tetszik) gyakorlatilag nincs, és a szerzők – ha egyáltalán, akkor – legfeljebb néhány tipográfiai megoldást alkalmaznak. De általában leginkább úgy tekintik, mintha a mű vizuális megformáltsága nem lenne része az alkotásnak, tehát sem a tipográfiának, sem pedig a képi elemeknek nem tulajdonítanak jelentőséget (be kell vallanom, hogy én sem). Kissé általánosítva pedig azt mondhatjuk, hogy miközben képvers van, aközben képpróza nincs.
Erre Rick Poynor brit designer és író még az 1990-es évek közepén azt válaszolta, hogy túlságosan ritka az olyan író, aki megfelelő képzőművészeti ismeretekkel is rendelkezik – de ez valójában persze nem magyarázat, hiszen az írók rendszerint a tördeléshez meg a könyvkötéshez sem értenek, a kész mű mégis elképzelhetetlen ezek nélkül.
Akad persze néhány inkább kivételnek tekinthető előzmény, ha a képvers analógiájára megalkotott képpróza előzményeire vagyunk kíváncsiak: a kódexek esetében az illusztráció és a szöveg még elválaszthatatlan volt egymástól; Blake együtt kezelte a szöveget (amely nála persze költői szöveg volt) meg a képet; Carrol pedig az Alice Csodaországban című művében pedig egérfarok-alakúra tördel egy részt (amely egyébként szintén vers).
Vagy hogy néhány újabb példát hozzunk a 20. század második feléből: Hubert Selby az Utolsó letérő Brooklyn felé című regényben sajátos tördelést alkalmaz; Warren Lehrer amerikai író és művész olykor különleges tipográfiát használt prózai szövegeihez; a francia Massin pedig 1964-ben elkészítette Ionesco Kopasz énekesnőjének egy vizualizált változatát. De ezek a kivételek, és az írók általában nem sokat foglalkoznak a képi megjelenítéssel.
A helyzetet talán (de csak talán) megváltoztatja majd az e-book reader elterjedése, ugyanis elképzelhető, hogy ha az elektronikus szövegeken belül teljesen általánossá válik a kép (sőt, a különböző interaktív megoldások) használata, akkor az olvasók hasonló elvárásokkal fognak fellépni az irodalmi szövegekkel szemben is, mint mondjuk egy illusztrált sport újság esetében – és ez akár egyfajta képpróza kialakulásához is elvezethet.
Persze az is lehet, hogy nem: elvégre arra ma is tudunk példát, hogy a különböző közegekben gyökeresen eltérőek a képiséggel kapcsolatos elvárások. Miközben akár a blogoknál, akár a napi lapoknál gyakorlatilag elengedhetetlen az illusztráció, aközben egy szépirodalmi mű esetében szó sincs ilyesmiről.
http://www.frieze.com/issue/article/visual_prose/
