A leghosszabb regény

A nem hivatalos nyilvántartások szerint az ausztrál Mark Leach nevéhez fűződik minden idők leghosszabb regénye: az a címe, hogy The Last Year at Marienbad, nem hagyományos kiadónál jelent meg, hanem szabadon letölthető, és általában nem is szokás hagyományos irodalomi műként elismerni, mivel a kísérleti irodalom által alkalmazott technikákat használ.

Amúgy pedig mintegy 17 millió szóból áll. Összehasonlításként: Proust-tól az eltűnt idő nyomában mintegy 1,5 millió szót tartalmaz, vagyis durván egy nagyságrenddel rövidebb (és mint ilyen, a leghosszabb, a kanonizált irodalomtörténetek által is nyilvántartott irodalmi mű: a Háború és Béke a terjedelmét tekintve kb. a harmadát teszi ki). A minden bizonnyal leghosszabb írott sorozat pedig a Perry Rhodan: eredetileg közel 2-3 ezer füzetben kötetben jelent meg különböző szerzők munkájaként németül, és 150 millió szóból áll – vagyis egy nagyságrenddel hosszabb, mint Leach írása.

Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy egy bizonyos Robert Shields tisztelet mintegy negyed század alatt (az életét 5 perces részletezéssel dokumentálva és azt is leírva, ha kiment a mosdóba) 37 millió szavas naplót hozott létre, akkor  úgy tűnhet, hogy az évi mintegy 1,5 millió szavas teljesítmény legalábbis lehetséges.. Egy ötven éves írói pályafutás során ez 60-80 millió szót jelent, ha pedig elég hosszú ideig él, akkor akár az 100 millió szót is elérheti. Vagyis nagyjából ez az emberi teljesítőképesség felső határa a jelenlegi biológikumunk mellett, és ez nem is olyan kevés: fél nagyságrenddel szárnyalja túl Leach-et.

A másik megoldás az lenne a terjedelem növelésére, ha több szerző fogna össze, de érdekes módon az egész világirodalomban is alig találunk néhány valóban sikeres szépirodalmi párost (nekem hirtelenjében csak Ilf-Petrov ugrik be (az Aranyborjúval és a Tizenkét székkel), és bár néhány további példát biztosan lehetne találni, az is biztos, hogy az irodalmi mű a tudományos publikációkkal meg persze az enciklopédiákkal szemben nem éppen társszerzős fajta. 

Jó lenne tudni, hogy miért: azért-e, mert egyelőre nem léteznek (vagy legalábbis nem terjedtek el) a hatékony kollaborációhoz szükséges technológiák, vagy pedig ha ezek megjelennének is a jövőben, akkor sem lenne rájuk igény. És ez jóval érdekesebb kérdés a számomra, mint az, hogy esetleg lesz-e majd olyan regény, amely százmilliónál is sokkal több szóból áll.

http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/us_and_americas/article2767270.ece

http://marienbadmylove.com/free_ebook.aspx

http://www.perry-rhodan.us/

Az album halála és a novelláskötet

A jelek szerint a zenei album napjai meg vannak számlálva, mivel az emberek ha csak lehet, akkor inkább egyes számokat vagy streeam-et vesznek. Ezt az teszi lehetővé, hogy a zene egyre inkább digitálissá válik, és én személy szerint sajnálom a dolgot, mert egy jól megszerkesztett albumnál egyáltalán nem (volt) mindegy, hogy milyen sorrendben hallgatjuk a számokat – ugyanúgy, mint ahogy egy jól megszerkesztett novelláskötet esetében sem mindegy a sorrend.
Arra persze eddig is volt mód, hogy előre-hátra lapozgassunk, az azonban valószínűleg teljesen más lesz, ha az e-book elterjedésének köszönhetően lehetőség nyílik arra, hogy az olvasó csupán egy-egy novellát válasszon ki, és vegyen meg. Vagyis arra számíthatunk, hogy továbbra is lehet ugyan majd magasabb szintű egységekbe komponálni az írásokat, lehet novellafüzéreket és novellák egymásutánjából összeálló regényeket írni, de az, aki azt szeretné, hogy az emberek elolvassák a novelláit, annak számolnia kell azzal, hogy az album után a kötet is el fog tűnni.
És ezzel el is jutottunk ahhoz a problémához, mint azoknál a „folytatásos” regényeknél, ahol az a cél, hogy az ember az első kötet első oldalánál kezdve is végig olvashassa – vagy ha úgy tartja kedv, akkor bekapcsolódhasson a sokadik kötetnél is. Ilyenkor kötetről kötetre újra be kell mutatni a szereplőket és el kell mondani ugyanazokat az alapinformációkat (és ez meglehetősen idegesítő tud lenni, ha mi az első kötet első elején kezdtük). De míg egy regénynél – tekintettel a terjedelemre – ez azért belefér, elég nehezen tudom elképzelni, hogy egy novellával ugyanezt meg lehetne csinálni.
Tehát vagy valamilyen új megoldást találunk ki: mondjuk azt, hogy a jövőben minden novellafüzérhez tartozni fog egy kulcsnovella, amely az összes szükséges információt tartalmazza: ez afféle „meta file” lesz, és elég lesz ezt az egyet ismernünk, ha bármelyik másik novellát meg akarjuk érteni.
De az is lehetséges, hogy egyszerűen fel fogunk hagyni az egymással összefüggő novellákból álló történetek írásával. Sőt, akár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ugyanúgy, mint ahogy nagy, egész estés zeneművek kimentek a divatból, ez fog történni a regénnyel is. Mivelhogy az is túlságosan hosszúnak fog bizonyulni.

http://arstechnica.com/tech-policy/news/2010/05/the-death-of-the-album-in-handy-graph-form.ars?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=rss

A ponyva örök

John Gardner amerikai író szerint ahhoz, hogy igényes irodalmi művet írjunk, minimum két dologra van szükségünk (persze az úgynevezett tehetségen kívül). Egyfelől azoknak a szakmai fogások ismeretére, melyek lehetővé teszik, hogy létrehozzuk azt a „folyamatos és életszerű álmot”, amely azt eredményezi, hogy az olvasó a külvilágról tudomást sem véve tökéletesen belefeledkezik a történetbe. Az ehhez szükséges tudást (első sorban külföldön) különböző írói kurzusokon tanítják is.
Másfelől Gardner úgy fogalmaz, hogy „soha olyan író, aki távol tartotta magát a[z egyetemi] képzéstől, nem tudott nagy művet létrehozni”, ugyanis „az egyetem falain kívül gyakorlatilag lehetetlen megérteni Homéroszt vagy Vergiliust, Chaucert vagy Dantét”: azokat, akik a „legmagasabb színvonalú modelleket” kínálják az íráshoz. Ráadásul aki nem tanulja meg, hogy miként kell az irodalmi műveket elemezni, az nem igazán lesz képes megérteni sem őket, és nem lesz képes megérteni a szimbólumok jelentését sem, ha találkozik velük. Felhasználni pedig mégannyira sem lesz képes.
Persze úgy is lehet sikeres műveket írni, ha az ember nem vizsgázott irodalomelméletből. Robert Escarpit francia irodalomszociológus hangsúlyozza is, hogy a „művelt közönségnek” írók mellett ott vannak a Beatrix Potterek – meg, tehetnénk hozzá, a Stephen Kingek, a J. K. Rowlingok, és így tovább. Ami nem csak azt jelenti, hogy Ovidius vagy a Don Quijote nehezebben fogadható be, mint egy strandregény, hanem azt is, hogy mivel sok minden „bele van kódolva” a szövegbe, ezért az idő előrehaladtával egyre nagyobb az esélye, hogy egyre kevesebben lesznek, akik érteni fogják. Vagyis egyre kevesebben fogják olvasni.
Amire mintha azt lehetne válaszolni, hogy ugyanígy a kizárólag szórakoztatásra szánt irodalom sem örök életű, hiszen ki olvassa ma a 18. századi ponyvákat? Csak éppen akkoriban még nem ismerték azt a technológiát, amelyet James Wood amerikai kritikus „kereskedelmi realizmusnak” nevez: ez „intelligens, stabil, transzparens történetmesélésen” alapul, és a Flaubert óta létező realista eszközöket használja fel arra, hogy olyan művet hozzon létre, amely nem rendelkezik ugyan azzal a bizonyos, egyetemen tanítandó „plusz tartalommal”, de képes lekötni az olvasó figyelmét.
Tehát ennek a technikának köszönhetően – és ez most fordul elő a történelem során először –a mai, jól megírt, de nem magas irodalom (talán a nagyon is az adott kor tudásához kötődő sci-fi kivételével) egészen addig olvasható marad, amíg amíg egyáltalán (szórakoztató) műveket vesznek a kezükbe az emberek. Az úgynevezett magas irodalom viszont bekerül ugyan az egyetemi tananyagba, de azokon kívül, akiket erre képeznek ki, a jövőben nem nagyon fogja olvasni őket senki.

A jövő könyve mint oxymoron

Egy Lisa L. Murphy nevű művész nem régiben olyan taktilis könyvet adott ki vakok és gyengénlátók számára, amely 17 darab 3D-s képet tartalmaz az emberi testről, illetve az emberi szexualitással kapcsolatban. Vitathatatlanul érdekes ötlet – és egyáltalán nem mellékesen elvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy milyen szerepe volt a nyomtatásnak, illetve az azt követő technológiáknak a vizuális információk továbbadásában. Meg az úgynevezett transzmédiás könyvhöz, amely – mint majd látni fogjuk - valójában önmagának ellentmondó kifejezés: oxymoron.
William M. Irvins Jr. A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció viszonyát tárgyaló művében említi, hogy „a görög botanikusok felismerték, hogy leírásaik érthetőségéhez szükség van képekre is... de... az egymást követő másolók keze végeredményben olyan torzulást eredményezett, amely nem hogy segítette volna, de gátolta a verbális közlés megvilágítását és pontosítását”, és ezért aztán fel is hagytak vele. Mivel viszont „szavakkal képtelenek voltak úgy leírni a növényeket, hogy azokat fel is lehessen ismerni”, ezért a szóbeli leírásokkal is felhagytak, és csupán arra szorítkoztak, hogy a növénynevek felsorolása mellett megadják, hogy melyik milyen betegségekre jó. Vagyis: „a tudományos leírás abban a pillanatban összeomlott, amikor meggyőző képek híján kizárólag szavakhoz kötődött”.
Irvins szerint ez önmagában elég lehetett ahhoz, hogy – a geometria és csillagászat kivételével – minden területen meggátolja az ókori görögöket az előrelépésben, és változást csak a nyomtatás elterjedése hozot. Hooke 1664-es Micrographiája, a történelem első mikroszkópos megfigyeléseket tartalmazó könyve  elképzelhetetlen lenne a nyomtatáshoz kapcsolódó, hatékony képsokszorosítás nélkül. Mint a hogy a gépészet, az anatómia és számos más terület is, melyek mindegyike a nyomtatás megjelenése után indult fejlődésnek.
A következő lépésben a mechanikus képrögzítés is hasonló nagyságú változásokat hozott. Nicholas Mirzoeff a vizuális kultúráról írva azt emeli ki, hogy a fotó a művészi alkotáshoz képest nem csupán olcsó, de könnyen szállítható technikát kínál. És abba is érdemes belegondolni, hogy a fényképnek, illetve mozgó képnek köszönhetően mennyivel többet tudunk a világról, mint korábban: például a legtöbb, idegen tájakkal kapcsolatos vizuális ismeretünk nem saját tapasztalatból származik. De ugyanez mondható el a politikusokkal, a Nemzetközi Űrállomással, a napi eseményekkel kapcsolatban is. A 19. század elején még elvárás volt, hogy ha idegen helyen játszódik a regény, akkor az tartalmazzon minél részletesebb leírást a tájról; az öltözködési szokásokról; a helyi történelemről stb., mivel az olvasó máshonnét nem férhetett hozzá ezekhez az információkhoz. Ma egy ilyen leírás igencsak anakronisztikusnak hatna (és egyedül a sci-fiben őrizte meg létjogosultságát, ahol valóban „sosem látott” helyeket és kultúrákat kell bemutatni).
Az internet első lépésben nem is annyira azzal hozott újdonságot, hogy a szöveg, kép, mozgókép minden korábbinál hatékonyabb összekapcsolását tette lehetővé: egy, az interneten keresztül elérhető „elektronikus könyv” még ma is ugyanaz a mű, mint eddig, csak éppen ahelyett, hogy lapozással jutnánk el a következő fejezethez, egy linkre kell rákattintanunk. Viszont a W3C által kidolgozott szabvány lehetővé tette, hogy megfelelő eszközökkel fel lehessen olvasni, és így – annak köszönhetően, hogy a hagyományos szöveg új, elektronikus közegbe került át - a vakok meg gyengénlátók is olyan mennyiségű tartalomhoz férjenek hozzá, mint korábban soha. A karaktersorozatokkal rögzített információ ugyan képtelen bizonyos dolgokat pontosan leírni (gondoljunk csak az ókori görög botanikusok problémáira), ám nagy előnye, hogy jól konvertálható: a betűket helyettesíthetjük hangokkal; 0-k és 1-esek sorozatával; nincs akadálya, hogy mondjuk kottajelekből építsük fel az ábécét, és így tovább.
Ez azonban mint ahogy nem votl jellemző a múltban, várhatóan a jövőben sem lesz az.
Ha a vizuális alapú tartalom válik uralkodóvá, akkor a részletgazdag és egyedi megjelenítésért cserébe le kell mondanunk a szöveggel járó előnyökről, és az így létrejövő transzmédiás könyv nem csupán a vakok és gyengénlátók számára lesz hozzáférhetetlen, hanem „olvashatatlan” is lesz: elvégre nem lehet majd sem hangosan felolvasni (mint egy szöveget), sem pedig némán böngészni (mint egy tartalomjegyzéket). Vagyis  semmi sem indokolja, hogy könyvnek nevezzük majd egyáltalán.

Köszönet Serf Andrásnak a vakokkal és gyengénlátókkal kapcsolatos kérdés felvetéséért.

http://www.mediabistro.com/galleycat/publishing/exploring_tactile_erotica__158652.asp?c=rss

A regény halála az e-book

John Gardner amerikai író szerint a modern értelemben vett, realista regénynek az a célja, hogy „életszerű és folyamatos álmot” hozzon létre, és a különböző írói módszerek ennek az elősegítésére szolgálnak.
Vagyis Alain Robbe-Grillet, a francia „új regény” képviselője nem véletlenül panaszkodik arra az 1960-as években, hogy az „egymást követő számos kísérlet, mely igyekezett kizökkenteni a megszokott kerékvágásból az elbeszélő irodalmat, legfeljebb elszigetelt műveket eredményezett... [és] egy sem tudott annyi olvasót meghódítani, mint a polgári regény”. Ugyanis a jelek szerint létezik egy lehető legjobb realista regényírói technika, és minden ettől való eltérés azt eredményezi, hogy az olvasó nem tud olyan mértékben belefeledkezni a történetbe, mint ahogy különben tudna.
Arról viszont szó sincs, hogy ez lenne az egyetlen lehetséges megoldás. Némi leegyszerűsítéssel akár azt is azt mondhatnánk, hogy a regény leginkább az agyunkra hárítja a fiktív világ megjelenítését, a film viszont mindent megmutat helyettünk: a megjelenítés terhét leginkább a technológiára hárítja át. Ezáltal lényegesen egyszerűbb megoldást kínál, és bár mi tekinthetjük előnyének, hogy a regény esetében a fantáziánkat kell használnunk, ugyanilyen joggal felfoghatjuk úgy is, hogy amíg nem volt más megoldás, addig kénytelenek voltunk ehhez a módszerhez folyamodni.
A közeljövőben viszont az elektronikus olvasók elterjedése legalábbis lehet, hogy azt fogja eredményezni, hogy a hagyományos „szöveg alapú” történeteket egyre könnyebb lesz „filmalapú” történetekkel felcserélni, elvégre egy iPad-szerű készülék ugyanolyan könnyen megjeleníti majd őket, mint egy közönséges dokumentumot, és innentől kezdve miért is ne mozdulnánk el ebbe az irányba. Hiszen egyszerűbb nézni, mint olvasni (és aki ebben kételkedne, az vesse csak össze az olvasási meg tévézési statisztikákat).
Ebből a nézőpontból szemlélve a történetet a mozi volt az első hullám; a televízió a második, és az, amit egyelőre az e-könyv forradalmának tekintünk, valójában ezen a vizualizációs folyamaton belül lesz a harmadik hullám, és a történet nem az elektronikus könyvről, hanem az új, multimédiás alkalmazásokról fog szólni. A realista történetmesélést pedig a vizuális történetmesélés fogja felváltani. Műfajok persze már máskor is haltak ki: George Steiner például megírta A tragédia halálát, de említhetnénk a hőseposzt is, ami ma már szintén legfeljebb az irodalomtörténet, nem pedig az élő irodalom része. Viszont valószínűleg most először fordul majd elő, hogy a műfajjal együtt a hordozó közeg is megszűnik, és ez bizony elég nagy különbség.

Mire (lesz) jó az olvasás?

Az olvasás célja a könyvnyomtatás megjelenését követő időkben első sorban az erkölcsi épülés, illetve emellett egyre inkább a tájékozódás volt. Ez utóbbi mind fontosabbá válását jól mutatja például a szótárak, táblázatok, enciklopédiák növekvő népszerűsége (amelyeket nem folyamatosan, hanem lapozgatva-böngészve kellett olvasni őket – ellentétben a „hagyományos” könyvekkel). Ami pedig az olvasás harmadik, lehetséges célját illeti, az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros szerint már a 15. században is felbukkantak többé vagy kevésbé burkoltan, ám vitathatatlanul szórakoztató szándékú művek. Az a gondolat azonban, hogy egy könyv elsősorban mint időtöltés jön számításba, csak a „fogyasztói társadalom” születésekor vált elfogadottá nagyjából a 18. századtól - azzal párhuzamosan, hogy elterjedt a színházba járás, a lóverseny meg a hasonlók, és a szabadidő egyéb lehetséges eltöltési módjai is üzleti alapokra helyeződtek.

Vagyis megfigyelhető, hogy az időben előre haladva változik, hogy hová esik a „könyvolvasás súlypontja”, és ma (legalábbis a nyugati társadalmakban) az erkölcsi oktatást megcélzó művek gyakorlatilag elveszítették a jelentőségüket. Ez persze nem szükségképpen jelenti azt, hogy az erkölcsi kérdések kevésbé fontosak lennének, mint korábban: azt viszont igen, hogy más csatornákon keresztül jutunk hozzá a válaszokhoz. 

Érdekes lenne tudni, hogy egyfelől a jövőben vajon ugyanúgy eljelentéktelenedhet-e a könyv, illetve általában véve a nyomtatott szöveg szórakoztató (meg emellett az eszképista: „menekülési”) funkciója is;  másfelől pedig, hogy milyen szerepe lesz a jövőben, amikor „tájékozódni” (tanulni) akarunk majd.

És talán még ennél is érdekesebb kérdés, hogy vajon ma vannak-e olyan, egyelőre „lappangó”, de a későbbiekben majd ugyanolyan alapvetőnek bizonyuló funkciói az olvasmányainknak, mint amilyen „az erkölcsi épülés korában” a szórakoztatás volt, amelyről akkoriban senki sem gondolta volna, hogy érdemes komolyabb figyelmet szentelni neki. Vagy pedig nincsenek ilyenek – elvégre attól, hogy bizonyos időszakokban voltak, nem szükségszerű, hogy most is létezzenek.

Könyvinformatika?

Rob Kling amerikai kutató úgy fogalmaz a társadalmi informatikával kapcsolatban, hogy ez „az a tudomány, amely az információs és kommunikációs technológiáknak azon aspektusait tanulmányozza, melyek interakcióba lépnek az intézményi és kulturális tartalmakkal”. A fogalom bevezetése pedig azért vált szükségessé, mert a társadalom legkésőbb a 90-es évek elejére a komputerizálódás új korszakába lépett.
Most pedig valami hasonlót lehet elmondani a könyvvel kapcsolatban is: hogy ezen a területen is „új korszak" köszöntött be, és az, ahogy az modern kultúrában kulcsszerepet játszó könyv a számítástechnikával kapcsolatba kerülve tökéletesen átformálódik, szükségessé teszi, hogy ebből a nézőpontból (is) átértelmezzük a dolgot. Az eddigi történetet csakúgy, mint ahogy azt is, ami ezután következik, és ennek az új területnek a leírására vezetem be – egyelőre afféle neologizmusként - a könyvinformatika („book informatics”) fogalmát, amely lehetővé teszi, hogy olyan, eddig egymástól függetlennek tekintett témákat is egységesen tudjunk tárgyalni, mint amilyen például az ékírásos szövegek létrejöttének hatásai a korai civilizációkra; a kódexet megelőző tekercs használatából adódó adatvisszakeresési nehézségek; a tartalomjegyzék és az oldalszámozás elterjedésének hatásai meg azok a problémák, melyek akkor bukkannak fel, ha az eddig állandónak tekintett szöveg egyetlen gombnyomással módosíthatóvá válik.
Vagyis itt az ideje, hogy komolyabban is lekezdjünk ezzel a területtel foglalkozni – aztán majd meglátjuk, hogy tényleg lesz-e belőle valami.

http://www.indiana.edu/~tisj/readers/full-text/16-3%20kling.pdf

A tudományos hivatkozás jövője

A nyomtatott könyvek oldalszámozásának célja eredetileg valószínűleg nem a könnyebb visszakereshetőség és ennek megfelelően nem az olvasó, hanem „a könyvet készítő iparosok munkájának segítése volt”, írja Lucien Febvre és Henri-Jean Martin szerzőpáros A könyv születését tárgyaló művükben (egészen pontosan az Osiris által megjelentetett magyar kiadás 93. oldalán). A könyvkészítőknek azért volt szükségük az oldalszámozásra, mivel „az egyes ívek általában eltérő számú lapból álltak”, és máskülönben nem tudták volna, hogy melyik rész melyik után következik. Bár később ez a probléma megszűnt, a lapszámozás maradt, és a továbbiakban nem csupán a könyv használhatóságát nagy mértékben növelő tartalomjegyzékek meg név- és tárgymutatók épültek rá, illetve innentől kezdve a tudományos művek szerzői is megtehették, hogy a megfelelő oldalszámra hivatkoznak, amikor átvették egymás gondolatait.
Korábban viszont, a nyomtatás elterjedése előtt viszont forrásmegjelölésként annak a fejezetnek a címét vagy számát adták meg, ahol az adott rész volt található, de szokás volt a „szöveget könnyen beazonosítható rövid bekezdésekre... felosztani” is – elvégre az oldalszámozásra hiába is próbáltak volna hivatkozni. Ugyanis a különböző kéziratok különböző mennyiségű szövegeket zsúfoltak egy-egy lapra (és közben például mindenféle rövidítéseket is alkalmaztak, hogy takarékoskodni tudjanak a drága pergamennel vagy papírral).
Most, az e-book (illetve általában véve az elektronikus szöveg) elterjedésével részben hasonlók lesznek a a problémák, mint akkoriban. Azért csak részben, mert onnantól kezdve, hogy elektronikusan tároljuk a szöveget, két probléma merülhet fel: egy formai (akárcsak a kódexek korában) és egy tartalmi (és mindez persze elsősorban tudományos szövegeknél, mert hétköznapi körülmények között nagyjából mindegy, hogy kedvenc regényünkben pontosan a hányadik oldalon történik valami).
A formával kapcsolatban az lesz a gond, hogy ha a különböző e-olvasókon különböző nagyságúak az oldalak, úgy egy tudományos publikációban nem lesz értelme az oldalszámra hivatkozni. Eközben – ha e-book reader-független megoldásra törekszünk - nem tehetjük meg, hogy nem újratördelhető formátumot használunk. Azt viszont igen, hogy afféle szabványként egy „virtuális oldalt” határozunk meg, ahol mondjuk két- vagy mondjuk ötezer leütésenként kezdődik az új egység (függetlenül attól, hogy az aktuálisan, a képernyőn megjelenített szövegben hol van az oldaltörés), és ehhez viszonyítva adjuk meg az „oldalszámot”. Érdekes, hogy az interneten elérthető szövegekkel kapcsolatban eddig – legjobb tudomásom szerint – nem merült fel ilyen javaslat.
Viszont az e-book esetében nem csak a forma, de a tartalom is megváltozhat: az amazon.com a Kindle-n keresztül már most is bele szokott javítani a már eladott elektronikus könyvek szövegébe. Az viszont, hogy a szöveg nem feltétlenül állandó és változatlan, a tudományos hivatkozások esetén szükségessé teheti, hogy valamiféle időbélyeggel vagy verziószámmal együtt hivatkozzunk az adott forrásra – ahhoz hasonlóan, mint ahogy egy folyóiratcikknél is meg szoktuk adni, hogy melyik számban jelent meg vagy egy tudományos műnél, hogy hányadik és melyik kiadás. Ugyanekkor egyes (tudományos) kiadók talán nem csupán egy kész szöveget (cikket, könyvet, bármit) fognak eladni, hanem „supportot” is hozzá: akár a hibák korrekcióját, akár pedig a teljes „update-elést” is. Mintha csak egy szoftverről lenne szó.

http://mhpbooks.com/mobylives/?p=15106

Mindörökké plágium?

Ha beírjuk a Google-be azt, hogy „nagyon fáj a dolog”; vagy éppen azt, hogy „nem tudom, mikor találkozhatunk”, illetve valami hasonlót, akkor jó néhány találatot fogunk rá kapni. Ezek persze eléggé sablonosak ahhoz, hogy az eredmény ne legyen meglepő, és nem is ezért érdemes foglalkozni a dologgal. Hanem azért, mert felveti a kérdést, hogy elképzelhető-e, hogy egyszer majd olyan mennyiségű szöveg lesz elérhető az interneten, hogy bármit találjunk is ki, azt már leírták előttünk. Vagyis mintha csak plágiumot követnénk el – vagy ami még rosszabb, mintha már nem lehetne új dolgokat kitalálni.
Elvileg persze egy véges nagyságú és véges ideig létező Világmindenségben korlátozott az elgondolható dolgok száma (mint ahogy egy olyanban is, amely végtelen ideig létezik a jövőben, és folyamatosan tágulva végtelen lesz a kiterjedése. Elvégre csak véges mennyiségű, kvantált energia áll a rendelkezésünkre). De a gyakorlatban azért mégsem fenyeget az a veszély, hogy egyszer majd megírunk egy cikket vagy egy regényt, majd pedig amikor rákeresünk, akkor arra szó szerint ugyanúgy – ad absurdum: ugyanazokkal a pongyolaságokkal és a helyesírási hibákkal együtt – rábukkanjunk. És nem is csak azért, mert 2007 óta a megtermelt információ mennyisége gyorsabban nő, mint a tároló helyé, és ezért szükségképpen és arányaiban egyre többet kell törölni a már meglévő tartalmak közül. Ez egy olyan trend, amely a jövőben akár meg is változhat.
Nagyobb súllyal esik viszont latba, hogy az idő múlásával a nyelv is változik, és bár a belátható jövőben is mindig néhány tíz- vagy legfeljebb néhány százezer szóval gazdálkodunk majd, ezek sem nem ugyanazok, sem nem ugyanolyan jelentésűek, mint mondjuk ötszáz évvel korábban. Arról már nem is beszélve, hogy hasonlóképpen változik a feldolgozható témák köre is: James Wood amerikai irodalomkritikus említi, hogy Saul „Bellownak szokása volt a repülésről írni, részben azért... mert ez [behozhatatlan] előnyt biztosított neki halott vetélytársaival szemben... Melville, Tolsztoj vagy Proust soha sem emelkedett a felhők fölé”.
Végezetül pedig azt se felejtsük el, hogy egyszerűen túlságosan sok a lehetőség. Daniel Dennett evolúcióbiológus számításai szerint a Moby Dick-nak mintegy száz millió olyan változata van, amely csupán egyetlen karakterben különbözik a többitől, és bár a szavak szintjén nagyságrendekkel kisebb a lehetséges variációk száma, még így is elég nagy ahhoz, hogy egy legfeljebb egy-két mondatnál hosszabb szöveg esetében gyakorlatilag nulla legyen annak a valószínűsége, hogy valaki azt pontosan, szóról szóra ugyanúgy leírja, mint mi. Még a hozzávetőleg ugyanazt a gondolatot is túlságosan sokféleképpen, túlságosan sokféle hosszúságban, túlságosan sokféle szót felhasználva és azokat számos, különböző struktúrába elrendezve fejezhetjük ki.
Vagyis ha megtalálunk egy általunk is leírt szövegrészletet az interneten, akkor az vagy egy elterjedt szószerkezet (közhely, stabil nyelvi alakzat) lesz, vagy idézet, vagy pedig plágium. Másra vajmi kevés az esély.

http://www.emc.com/collateral/demos/microsites/idc-digital-universe/iview.htm

A hangos olvasástól a matematikáig

1. Az első korszak a hangos olvasás kora volt. Szent Ágoston számára még meglepőnek tűnt, hogy Szent Ambrus egy szöveget nem hangosan, hanem magában olvas fel, és a néma olvasás csak évszázadokkal később vált általánosan elterjedtté.
2. A második korszakban már nem írták egybe a szavakat (mint korábban, amikor még abban bíztak, hogy a hallgató számára a füle majd úgyis tagolja a szöveget), illetve kialakult a kis- meg nagybetűk használata és a központozás.
3. A nyomtatás elterjedésével, a folyamat harmadik lépéseként a 16. századtól megjelentek azok a vizuális táblázatok a tudományos művekben, – mondja az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros a média társadalomtörténetéről írva -, melyeket „képtelenség volt... hangosan felolvasni”. Mint ahogy a tartalomjegyzékek sem a „fül számára” készültek, de ugyanígy említhetnénk a „szem számára” szerekeszett információk között az 1500-tól készülő asztronómiai, illetve a száz évvel később megjelenő logaritmus-táblázatokat is.
George Steiner angol irodalomkritikus azt mondja, hogy „a tizenhetedik századig a nyelv szférája átfogta szinte a tapasztalás teljes körét”, utána viszont „a szavak világa összezsugorodott. A transzfinit számokról nem beszélhetünk másként, csak matematikailag”, és a nyelv ilyen viaszszorulását szomorúnak tartja.
Szerintem azonban ugyanúgy, mint ahogy az irtás megjelenése lehetővé tette, hogy olyan fogalmakat hozzunk létre és használjunk, amelyek az írásbeliséggel nem rendelkező társadalmak számára leginkább elérhetetlenek (mint amilyen a történelem is), az, hogy elszakadtunk a hangos olvasástól, újabb lehetőségeket teremtett meg.
4. A negyedik lépésben pedig az én elképzeléseim szerint erre épült rá a modern matematikai jelrendszer, melynek „a története a fokozódó lefordíthatatlanságé”, hogy ismét Steinert idézzük.
Amennyiben viszont ez így van, akkor érvelhetünk amellett, hogy nem képzelhető el magas szintű matematika olyan társadalomban, amely nem dolgozta ki a a „szem számára szerkesztett információk rendszerét”, és érdekes kérdés, hogy ez elképzelhető lenne-e a nyomtatás feltalálása nélkül is. Mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy az absztrakt, szavakkal kifejezhetetlen matematika (meg persze a kottaírás) mellé milyen más területek szavakkal szintén kifejezhetetlen szimbólumrendszerei lennének még kiépíthetőek.

A Bábeli Könyvtártól az adatbázis-internetig

A Borgessel foglalkozó irodalom egyik visszatérő gondolata, hogy a Bábeli Könyvtár című novella bizonyos értelemben az internetet előlegezi meg. Ebben egy olyan könyvtár leírása szerepel, ahol minden 410 oldalas könyv megtalálható – vagyis minden, bizonyos feltételek között elképzelhető szöveg. Ezzel a mennyiséggel kapcsolatban a filozófus Willard Van Orman Quine egyenesen a „hipercsillagászati számosságot” emlegeti, ugyanis mintegy 100 az egymilliomodikon könyvről van szó (miközben egyes becslések szerint a látható Univerzum „mindössze” 10 a 80-dikon részecskét tartalmaz). Számunkra azonban érdekesebb, hogy ha könyvtárhoz hasonlítjuk, akkor az internetet lényegében szövegalapúnak képzeljük el – noha nem biztos, hogy a jövőben is az lesz. Sőt, éppen ellenkezőleg.
Garry Wolf a Wiredtől azt írja, hogy az utóbbi időben az elektronikus szenzorok kisebbek, olcsóbbak és megbízhatóbbak lettek; ma már szokványosának számít, ha hordozható számítástechnikai eszközök (első sorban okos telefonok) vannak nálunk; a „social média” pedig nem csupán elfogadhatóvá, de egyenesen normává tette, hogy minden adatot megosszunk magunkról – akár még a részeg bulizós felvételeket is. A következő lépésben „a szexet, az élelmiszer[fogyasztás]t, a hangulatot, a földrajzi helyet, az éberséget, a produktivitást, sőt még a szellemi állapotot is nyomon fogják követni és mérni fogják, meg fogják osztani és meg fogják jeleníteni”.
Vagyis ezek az adatok is fel fognak kerülni az internetre, ami viszont azt fogja eredményezni, hogy bár a hagyományos „szöveges tartalom” nem fog eltűnni, kevésbé lesz központi a szerepe, mint amennyire még ma is. Ennek a változásnak már most is vannak jelei: érdemes lenne megnézni például, hogy a blogok mekkora része a bloggerek által írt szöveg, és mennyi a hivatkozás vagy az egyszerű átvétel; és joggal tételezhetjük fel, hogy az az egyéb tartalmak (például a videók meg a családi fotók) már most is jóval nagyobb százalékát teszi ki az internetes tartalmaknak. De ezek persze nekünk szólnak még akkor is, ha egy hagyományos értelemben vett könyvtárra nem igazán jellemzőek.
A jövőben viszont inkább nem az emberi értelemnek szóló tartalmak fognak dominálni, ha az életünkkel kapcsolatos adatfolyamot fogjuk majd ugyanúgy folyamatosan feltölteni a vérnyomásunk változásaitól a környezetünkről folyamatosan készülő videofelvételig bezárólag, mint ahogy most a görbe estéről készült felvételeket. És innentől kezdve nem is csak az a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt még könyvtárnak; és hogy ha nem, akkor az eddig az internetről mint „tudássegítő eszközről” kialapult képünk is meg fog változni.
Hanem az is, hogy mi fogja átvenni a helyét. És még ennél is fontosabb, hogy miközben feltehetően persze cégek, állami szervek és hasonlók fognak keresgélni a személyes adótokból létrejövő, gigászi adatbázisban, egyelőre nem tudjuk, hogy mire lesz még jó. Azt viszont igen, hogy kétféle forgatókönyv képzelhető el.
Az egyik szerint semmire: attól, hogy létezik a kínálat (a rendelkezésünkre álló információhalmaz), nem biztos, hogy lesz rá kereslet is, és tudunk vele bármilyen értelmes dolgot kezdeni. A másik lehetséges forgatókönyv viszont arról szól, hogy olyan, teljesen új alkalmazások fognak megjelenni, amelyeket most még ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint mondjuk a browsert a web létrejötte előtt.

http://www.themodernword.com/borges/borges_papers_rollason2.html

http://www.nytimes.com/2010/05/02/magazine/02self-measurement-t.html?pagewanted=all

Irodalomkritikusok nélkül a világ

Robert Escarpit francia irodalmár szerint a kritikusnak „az igazi feladata az, hogy egy legyen a közönségből”, vagyis ugyanúgy közvetítő szerepet kell betöltenie az olvasó és a szerző között, mint ahogy a kiadó is azt teszi, amikor sikerességi („melyik könyv adható el”) vagy minőségi („mi számít jó könyvnek”) szempontok alapján válogat a kéziratok között. Vagy inkább csak válogatott, mert az NTP (non traditional publishing, nem hagyományos kiadás) esetén egyre kevésbé lehet az eddigi értelemben kiadói tevékenységről beszélni, és egyre inkább csak a technikai előállítással foglalkoznak.
Hasonlóképpen: a hagyományos irodalomkritikusi funkció is megszűnőben van. Ugyanis mint ahogy eddig a kiadókat az tette privilegizált helyzetűvé, hogy ők fértek hozzá a könyvelőállítás- és terjesztés technológiáihoz, a kritikusok az különböztette meg, hogy ők tudták „a közönség tagjaként” közzétenni a véleményüket.
A nyomtatott sajtó (és általában véve a csak kevesek által hozzáférhető, privilegizált csatornák) jelentőségének átértékelődésével viszont egyre inkább fel fogja a hagyományos kritikust váltani egy olyan forma, ahol az olvasók a közvetítő kiiktatásával mondják el, hogy mit gondolnak akár az amazon.com-on egy értékelés írásával, akár egy blogban, egy szavazással, és így tovább. Ilyen körülmények között persze az értékelések (nevezzük talán így, mert nem biztos, hogy érdemes továbbra is „kritikáról beszélnünk”) is mások lesznek.
Mivel eddig az irodalomkritikák szerzői leginkább bölcsész végzettségűek voltak, ezért ugyanazokat a módszertani és stilisztikai megoldásokat használták; ugyanazok voltak az elvárásaik a „jól megformált kritikával” szemben, és így tovább. Viszont aki nem professzionális irodalomkritus, az nem professzionális irodalomkritikát fog írni – és a blogolók, hozzászólók stb. túlnyomó része nem az.
Ami nem értékítélet: nem azt jelenti, hogy rosszabb (vagy esetleg jobb) lesz a végeredmény, hanem azt, hogy más. Különösen, hogy eddig sokszor befolyásolta a kritikaírókat az is, hogy mivel egy viszonylag zárt körhöz tartoztak, ezért elvárás volt, hogy tartsák magukat a csoportnormákhoz és az arra vonatkozó, a közösségen belül széles körben elfogadott vélekedésekhez, hogy ki a fontos szerző és melyik mű fontos, illetve melyik nem. És akkor a személyes kapcsolatok befolyásoló szerepéről még nem is beszéltünk. Nem véletlenül mondja Escarpit, hogy „egy író csak halála után nevezhető az irodalmi közösség tagjának”.
Ezek a szempontrendszerek meg fognak szűnni (ha ugyan lényegében nm szűntek meg máris), és ezzel párhuzamosan talán még a nem professzionális kritikusok által az értékelés tárgyául választott művek köre is más lesz. Vagyis azok a (nem szükségképpen irodalmi értékkel bíró) művek is bekerülhetnek az olvasói kánonba, amelyekről az irodalomkritika eddig leginkább nem vett tudomást. A most folyó Libri Aranykönyv szavazásban például a Száz év magány, a Monte Christo grófja és az Egy gésa emlékiratai egymás mellett szerepelnek.
Tehát lehetséges, hogy a jövőben anakronizmus lesz a legfeljebb néhány szakembert megszólító kiadványokon kívül is az „irodalmi értékkel” foglalkozni. Elvégre az „irodalmi érték”, a kánonnak való megfelelés meg a többi a kritikusok, nem pedig az olvasók szempontjai közé tartoznak.

A Wikipédia másmilyen

A történelem folyamán nem egyszer tettek kísérletet valamiféle általános referenciául szolgáló mű megalkotására. D'Alembert a Nagy Francia Enciklopédiával kapcsolatban még azt emelte ki, hogy az noha megfelelően képes helyettesíteni a „művelt ember” könyvtárát, a tudósét azért nem váltja ki. Vagyis: lényegében a magas szintű általános, de nem szakmai műveltségről szól, amely az egész felvilágosodás számára is központi jelentőségű volt.
Ehhez képest a Wikipédia több szempontból is teljesen más. Viszont hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy létezik a tudás leképezésének egyfajta abszolút mércéje (márpedig ez valószínűleg nem védhető álláspont), úgy leginkább arra érdemes odafigyelni, hogy a Wikipédia módszerivel egyszerűen nem ugyanarra vagyunk képesek, mintha a Nagy Francia Enciklopédiáéval, és ennek megfelelően egyes területeken ahhoz képest rosszabbul fog teljesíteni – más területeken viszont eddig nem létező lehetőségek nyílnak meg számunkra.
A Wikipédiának ugyanis

• nincsenek terjedelmi korlátai (mivel egyfelől bármikor hozzáfűzhetünk egy újabb szócikket, másfelől pedig gyakorlatilag bárki a szerkesztője lehet, és így bármire van kapacitás)
• valós időben férhető hozzá, és hasonlóképpen valós időben szerkeszthető.

Ami viszont azt eredményezi, hogy a hagyományos, tudomány (és/vagy kultúra/művészet) mint az enciklopédiák fő témája mellett megjelenik a populáris kultúra, illetve a napi események rögzítése is. Vagyis két olyan téma, amely eddig erősen alul reprezentált volt - már ha egyáltalán felbukkant a hagyományos enciklopédiákban. Az előbbi leginkább azért hiányzott, mert miután az enciklopédia (ritka kivételektől eltekintve) per defnitionem a „legfontosabb vívmányok” összefoglalására vállalkozott, ezért nem volt benne hely rá; az utóbbi pedig azért, mert nem volt rá mód, hogy foglalkozzanak vele. Ugyanis a hagyományos modell a szakaszos működésen alapult. Mivel arra lehetett számítani, hogy egy kiadás megjelenését követően sokáig nem lehet majd a szöveget módosítani, és ezért nem lett volna értelme napi aktualitásokat felvenni bele. Hely pedig még annyira sem lett volna rá.
Az internet ezt természetesen megváltoztatta – és hasonlóképpen megváltoztatta azt is, hogy a papír alapú enciklopédiák szerkesztői viszonylag kevesen voltak, viszont szakértők voltak, és ez volt a fő erősségük. Ellentétben a Wikipédia szerkesztőivel, akik nagyon sokan vannak - márpedig a „többségből álló” szerkesztőség nem állhat szakértőkből (vagy legalább túlnyomórészt szakértőkből, mivel az emberek túlnyomó része sem az). Tehát az általuk szerkesztett „enciklopédia” is más lesz:

• nem fog (minden esetben) megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeket a szakértők támasztanak a saját munkájukkal szemben (az átlagolvasót persze édeskeveset érdeklik a részletek és a finomságok); és
• az igazi erősségüket az eddigi enciklopédiák által le nem fedett területek fogják jelenteni.

Úgyhogy én leginkább arra számítok, hogy a Wikipédia alapvetően átformálja az enciklopédiák piacát. Ugyanis – működési mechanizmusának köszönhetően - miközben annál inkább foglalkozik egy témával, minél inkább érdekli az az embereket, aközben a többség bőven befogja érni a nem mindig elmélyült (és mindig megbízhatatlan, mivel nem lehet tudni, hogy ki a szerzője) tudományos cikkekkel is. A szakembereknek pedig ott lesznek az egy-egy szűk területet felölelő, szakmai enciklopédiák (szintén nem papír alapon és szintén napról napra módosítható tartalommal).
De egy olyan, általános célú és általában véve megbízható, szakemberek által öszeállított műre, amilyennek a nagy Francia Enciklopédiát szánták, a jövőben valószínűleg nem lesz igény.

http://www.libraryjournal.com/article/CA6317246.html

Jönnek a nem hagyományos kiadók?

Az Amerikai Egyesült Államokban 2009 folyamán a hagyományos kiadók 288,355 új könyvet dobtak piacra az előző évi 289,729-hez képest – az úgynevezett nem hagyományos publikálással (NTP, azaz non traditional publishing) foglalkozó kiadók pedig 764,488-at. Ez több, mint 180 százalékos növekedést jelent az egy évvel azelőtti állapothoz képest, és első ránézésre kimondottan imponálónak tűnhet – mint ahogy imponálónak tűnhet annak a „nem hagyományos” kiadónak, a Dél-karolinai Charlestonban található, BiblioBazaarnak a teljesítménye is, amely egymaga 272,930 címet jelentetett meg (ami  durván két percenként egy új kötetet jelent, ha jól számolom).
A könyv története eddig arról szólt, hogy a mennyisége változások az egész dolog természetét is megváltoztatták: a nyomtatás elterjedése például elvezetett a a népnyelven való publikációkhoz meg a tudás laicizálódásához; a második, 1750 körül bekövetkező mennyiségi forradalom pedig többek között olyan, új irodalmi műfajok megjelenését eredményezte, mint amilyen a regény is (miként arról már volt szó).
Most azonban úgy gondolom, hogy nem lehet ilyesmire számítani – és nem is csak azért, mert ezek az NTP-kiadók rendszerint jóval kisebb példányszámokkal dolgoznak, mint a hagyományosak (nem hagyományosnak tekintve az ún. vanity publishing-et csakúgy, mint a public domain művek megjelentetését). Hanem inkább azért, mert a könyvek mennyiségének növekedése mindkét fentebbi esetben új olvasóközönség bevonását is jelentette (nem véletlenül nevezték a regényt kezdetben „cselédlépcső-irodalomnak”). Az azonban nem valószínű, hogy egy magánkiadású mű olyanokat is megszólítana, akik korábban nem olvastak. És a korábbiakhoz képest további különbséget jelent, hogy ez esetben valószínűleg nem a nyomdatechnika fejlődése (amely már öt vagy tíz évvel ezelőtt is létezett), hanem az vezetett a nem tradicionális kiadók előre töréséhez, hogy az internetnek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen kis példányszámban megjelenő, alkalmasint print on demand, vagyis csak létező megrendelés esetén kinyomtatandó művel is nyilvánosságra tudnak lépni.
Vagyis ez esetben az elosztási mechanizmus változott meg. Ráadásul az NTP-k a kereslet helyett a kínálat lehetőségére építenek: például annak, aki szeretné nyomtátásban látni a nevét, megteremtik rá a lehetőséget. A keresletet azonban nem tudják, és a legtöbb esetben valószínűleg nem is nagyon lehet, és leginkább egy obskurus public domain műre sincs nagy igény. Viszont mivel a hagyományos könyvkiadásban a kereslet a legfőbb meghatározó tényező, ezért bár az NTP-k is könyvekkel foglalkoznak, ez valójában más terület, és a hagyományos könyvkiadáshoz alig van köze.

http://www.writerswrite.com/blog/415101
http://mhpbooks.com/mobylives/?p=14319

Az írás megmarad, de mi jön utána

Edward Albee amerikai drámaíró mondta egy alkalommal, hogy „azért írok, hogy megtudjam, min is gondolkodom”. Értsd: az írás (ez alatt most természetesen a prózai formákat értve) minden mástól eltérő gondolkodási forma, ugyanis hosszú szimbólumláncok lineáris manipulálását jelenti. És ebben igencsak különbözik a „normál” gondolkodástól (miként erről bárki meggyőződhet, aki az utcán sétálva kitalálja, hogy majd megír valamit, hazatérve pedig nekifog).
Az olvasás ebből a szempontból hosszú szimbólumláncok feldolgozásából áll, és innentől kezdve nem nehéz amellett érvelni, hogy ez milyen alapvető fontosságú. Például az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros egyenesen azt mondja, hogy a kizárólag „szóbeliségre alapozott kultúrák hajlamosak a 'strukturális amnéziára', szóval arra, hogy elfelejtsék a múltat, pontosabban úgy emlékezzenek arra, mintha a jelen része lenne”. Azaz írás nélkül történeti gondolkodás sem létezhetne, és igencsak más lenne a világlátásunk. De olyan hangokat is hallani, melyek szerint az írás egyenesen az „elvont kritikai gondolkodás feltétele”, és ez számomra két eltérő, ám egyformán fontos kérdést vet fel.
1. Az egyik az, hogy az e-book meg a nem szövegalapú tartalmak felé haladva hosszú távon mi fog történni az írással, és fenn fog-e maradni egyáltalán. Amire szerintem azt lehet válaszolni, hogy – lévén egy egészen sajátos eszköz a valóság bizonyos aspektusainak megragadására – elveszítheti ugyan jelenlegi szerepét (amikor is az az elvárás, hogy mindenki értsen hozzá), de valószínűleg legalább olyan szinten jelen lesz az emberiség életében, mint ma a programnyelvek. Egy szakértőkből álló kisebbség fogja használni, ugyanis túlságosan értékes és hatékony eszköz ahhoz, hogy teljesen lemondjunk róla. Egyelőre persze megbecsülni sem lehet, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulásának hosszú távon milyen társadalmi következményei lennének.
2. A másik kérdés – és ezzel kapcsolatban még tanácstalanabb vagyok – az, hogy az írás egészen radikálisan újat jelentett néhány ezer évvel ezelőtt, és ennek megfelelően az agy egy teljesen új funkciót tanult meg ellátni. Fontos lenne tudnunk, hogy mi lesz a következő, hasonló szintű és nem csupán az információfeldolgozást, de az egész emberi kultúrát, sőt, magát az emberi agyat is átformáló változás. Mármint ha lesz ilyen.

Az anonim véleménynyilvánítás ellen

Egyes nagy hír site-ok egyre inkább fontolgatják, hogy megszüntetik az anonim kommetelés, illetve általában véve véleménynyilvánítás lehetőségét. Az, hogy erre eddig mód volt, elsősorban annak volt köszönhető, hogy az internet annak idején akadémiai hálózatként kezdte a pályafutását, és bár pl. számos blog már eddig is lehetővé tett, hogy elöntsük: bárkinek megengedjük-e, hogy megjegyzést fűzzön az írásunkhoz; csak a regisztrált felhasználóknak; vagy pedig senkinek, azért leginkább ez az anonimitás maradt az „alapértelmezés”.
Ami viszont oda vezetett, hogy mintha a véleménynyilvánítás szabadsága összekeveredett volna a véleménynyilvánításhoz szükséges hozzáértés meglétével (például a Wikipedia is erre épült). És ez valójában nem is meglepő, hiszen ha bárki bárki anonim módon vagy bármikor eldobható nick name-t használva elmondhatja, amit gondol, akkor lehetetlen megkülönböztetni a nem szakértői véleményt a szakérőitől – mi pedig azt hihetjük, hogy azért beszél róla, mert ért hozzá. Vagy azt hogy nem, de akárhogy is legyen: nem tudjuk eldönteni.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy a könyvnyomtatás megjelenését követően a modern tudományosság kialakulásának két feltétele volt.
Az egyik az úgynevezett textuális stabilitás, vagyis az, hogy (ellentétben a kódexek korával, amikor a másolással együtt hibák is kerültek a másolatba) a szövegek mindig ugyanúgy reprodukálódnak.
Ez azonban önmagban nem lett volna elég, mert az is szükséges volt, hogy a szerző személye is azonosítható legyen – ugyanis innentől kezdve tudni lehetett, hogy megbízható-e az a bizonyos, teljesen pontosan reprodukált tartalom. A tudománytörténész Adrian Johns úgy fogalmaz, hogy „még az az élénk szkepticizmus is, amit bizonyos nyomtatott termékekkel – mondjuk a bulvárlapokkal – szemben érzünk... addig működik, amíg biztosak vagyunk benne, hogy helyesen és konzisztens módon meg tudjuk ítélni, hogy mi az, amit megvetésünkkel sújtunk”, és egyáltalán nem mellékesen ennek a két feltételnek a megléte (állandó szöveg és azonosítható szerző) vezetett el aztán modern copyright kialakulásához is.
De most ennél fontosabb a számunkra, hogy a fentebbiek értelmében hosszú távon egy anonim hozzászólásokon alapuló rendszernek semmi értelme sincs (és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik az anonimitást kihasználva teljesen gátlástalanul vagdalkoznak). A problémát megoldandó persze különböző lehetőségeink vannak.
Megtehetjük például, hogy mindenkit arra kötelezünk, hogy a saját nevét használja – ezzel nem is csak az a baj, hogy elég nehezen kivitelezhető, hanem az is, hogy nem az a célunk, hogy egy valós személlyel legyünk képesek összekötni a megnyilatkozásokat. Éppen elég annyit tudnunk, hogy egy adott felhasználó név megalapozottan szokott véleményt nyilvánítani, vagy éppen rendszeresen ostoba és sértő dolgokat írogat. Külön előny, hogy ha csupán ésszerű mértékben nehezítjük meg a a nick name váltogatását, akkor a privacy sem sérül.
Emellett kiépíthetünk például egy olyan olyan rendszert, ahol a hozzászólások írói folyamatosan értékelik egymás teljesítményét. Vagy lehetőséget adunk az olvasóknak arra, hogy a nekik nem tetszőket egyszerűen kifilterezzék – valahogy úgy, mint ahogy a facebook-on is megtehetem, hogy az „elrejt” gomba kattintok, ha végképp nem vagyok valakire kíváncsi. És így tovább.
Az anonimitás viszont – amennyiben azt akarjuk, hogy bármennyire is relevánsak legyenek az internetes megnyilvánulások – nem járható út.

http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th

Filterezés az egész világ

50 évvel Gutenberg után már több, mint 250 európai városnak volt nyomdája, és 13 millió könyv volt forgalomban. „A betű [azonban] korántsem mindenütt működött független hajóerőként, és a könyvnyomtatás forradalma nem pusztán a technikán múlott”, állapítja meg az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros. Vagyis: ugyanúgy, mint ahogy az internet sem per definitionem a „szabadság eszköze” (ellentétben azzal, amit a 90-es évek aktivistái reméltek), az, hogy rendelkezésre állt a nyomdagép, önmagában itt sem volt elég. Voltak ugyanis birodalmak, ahol csak évszázadokkal később kezdtek könyvet nyomtatni: Szelim török szultán 1515-ben például halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg a nyomtatást, és az első török nyomda csak 1726-ben kezdett el működni (de az első orosz is csak 1711-ben). Henry Oldenburg, a Royal Society titkára már 1659-ben megállapította, hogy „a szultán alattvalóit illetően ellensége a tanulásnak, mert azt tartja, hogy könnyebb az olyan népeket kormányozni, amelyekre tudatlanságot kényszeríthet. Ennélfogva nem szenvedheti a könyvnyomtatást”.
A keresztény országokban pedig ott volt a cenzúra. Ez – a nyomtatás tiltásához hasonlóan - a tartalom oldaláról való korlátozást jelentett (még ha nem is annyira radikálisan, mint mondjuk Szelim). Ugyanis azt szabályozta, hogy mi az egyáltalán, ami hozzáférhetővé válhat.
De elképzelhető olyan megoldás is, ahol nem csak a tartalmat, hanem a következő lépésben az olvasó személyét is figyelembe vesszük filterezés közben. Vagyis nem csak azt nézzük meg, hogy mihez; hanem azt is, hogy ki az, aki (nem) férhet hozzá. Erre a talán legegyszerűbb példa az OSZK-ban 1947-ben létrehozott és a rendszerváltásig működő Zárolt Kiadványok Tára: itt már valamennyire „személyre szabott” volt, hogy mit olvashattunk el (attól függően, hogy mennyire számítottunk megbízhatónak).
Az igazai lehetőséget azonban az internet jellegű megoldások jelentik: ha arra gondolunk, hogy egy kereső a web lapok közül milyen pontosan ki tudja szűrni azt, amire éppen szükségünk van, akkor ez már sejteti a filterezésben rejlő távlatokat. Stephen Baker a Numerátorok című könyvben azt veti fel, hogy „a Google sok milliárd dolláros szenzációvá” nőtte ki magát, viszont „mennyivel értékesebb [lenne]... bármelyik üzletágban a megfelelő személy megtalálása?” Azaz mennyivel értékesebb lenne egy olyan program, amivel egy-egy web lap helyett egy-egy embert lehetne kihalászni a róla a rendelkezésünkre álló információk alapján.
Ugyanezen információk alapján persze sokkal pontosabban be lehet majd határolni azoknak a felhasználóknak a körét is, akiknek hozzáférést biztosítunk az egyik vagy a másik tartalomhoz. Jelenleg már meghatározzuk, hogy elvileg mit nézhet meg egy kiskorú; egyes nem európai vallások hívei saját keresőgépet fejlesztenek, amely nem zaklatná őket számukra nem kívánatos tartalmakkal, Kína és más államok pedig azt szabályozzák, hogy az állampolgáraik miről szerezhetnek tudomást Tehát olykor önkéntes, máskor pedig nem önkéntes alapon történik a szűrés, bár ez még csak a kezdet, mert ez még csupán nagyon durva és elnagyolt.
A jövőben viszont egyre inkább különböző elektronikus berendezéseken keresztül fogunk majd hozzáférni mindenféle tartalomhoz, és innentől kezdve egész gazdasági ökoszisztémák épülhetnek arra, hogy miként, milyen feltételek mellett és kinek engedünk vagy nem engedünk hozzáférést az adott információhoz.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy - legalább elvileg -  az új, személyre szabott filterezései technológiáknak köszönhetően a történelem során eddig sosem látott ellenőrzést építhető majd ki nem csak afölött, hogy (miként az orwelli disztópiákban) mit lehet tudni rólunk, hanem afölött is, hogy mit mit tudhatunk mi a világról.

Az adatmennyiség története

Amikor Alexandriában létrejött az első igazi könyvtár, akkor ez – többek között – azt eredményezte, hogy „létrejött a kritikusok első iskolája”. Ez aztán „olyan módszereket fejlesztett ki, melyek majd csak a könyvnyomtatás korában terjednek el”, jegyzi meg a média társadalomtörténetét tárgyalva az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros. Innentől kezdve az információkezelés története a rendelkezésre álló információmennyiség változásainak történeteként is leírható.
Valószínűleg az Alexandriai Könyvtár volt az első olyan hely, ahol több információt tároltak egyszerre, mint amennyit egy ember az élete folyamán fel tudott dolgozni, és hasonló állapot csak a könyvnyomtatás elterjedésekor állt elő.
Az első „információrobbanásra” ekkor került sor: egy itáliai szerző már 1550 körül arra panaszkodott, hogy „annyi a könyv, hogy még arra sincs időnk, hogy a címüket elolvassuk”, és minden bizonnyal ez az egyik fordulópont az emberiség történetében, mert a nem a túl kevés, hanem a túl sok információból fakadó problémák – katalógusok és keresőgépek ide vagy oda – azóta is velünk vannak.
A második „információrobbanást”: az internet elterjedését követően a rendelkezésünkre álló információk mennyiségének további növekedése azt eredményezte, hogy az úgynevezett „surface web” egyre inkább elkülönül az „mély webtől”, és ez utóbbi a egyre inkább elérhetetlen a hagyományos search engine-ek számára, mert egyszerűen kicsi hozzá a kapacitásuk.
De ezzel még nincs vége a történetnek. Ma még úgy gondolunk az elektronikusan tárolt információra, mint amik túlságosan könnyen hozzáférhetetlenné válnak vagy megsemmisülnek. Viszont arról sem szabad elfeledkeznünk, az 1930-ban kiadott 10,047 különböző könyvből az ezredforduló után mindössze 174 létezett nyomtatott formában (azaz kevesebb, mint 2 százalék). Amennyiben viszont digitálisan tároljuk őket, úgy másolatot is gyakorlatilag költségmentesen tudunk róluk előállítani, és így hosszú távon is fennmaradhatnak. Az pedig, hogy kezdetben inkompabilitiási problémák voltak, nem meglepő: a vasút története is azzal kezdődött, hogy az USA-ban fél tucat különböző sínszélességi szabványt használtak.
Vagyis az effajta problémák meg fognak oldódni, és a digitális adattárolás éppen, hogy nem az adatok megsemmisülését, hanem fennmaradását fogja eredményezni. És ehhez fog járulni például a lifelog, amikor már a folyamatosan videóra rögzített életünket is tároljuk (ami ismét csak iszonyatos mennyiségű adatot jelent), és így tovább.
Ami a jövőt illeti, elvileg persze semmi akadálya sincs, hogy továbbra is ugyanúgy törekedjünk minden információ megőrzésére, mint ahogy azok is teszik, akik soha nem törlik a leveleiket (mivel a szolgáltató elég helyet biztosít a számukra). Az pedig más kérdés, hogy a legtöbbre egyszerűen soha többé nem lesz szükségünk, és nyugodtan megszabadulhatnánk tőlük - például olyan algoritmusokat használva, amelyek mérlegelik, hogy mit érdemes megtartani, és mit nem.
És ugyanezt megtehetnénk nagy léptékben is, általában véve a tárolt információkkal. Egy az adatvesztést meg az adatfelhalmozást felváltó „tudatos törlésre” való átállás persze korántsem lenne egyszerű, és valószínűleg majd az fog dönteni a lehetséges stratégiák között, hogy az összes adat tárolásához szükséges hardver bizonyul-e drágábbnak, vagy pedig a módszeres leválogatás.

Képlékeny szöveg, Wikipédia, e-book (updated)

Eric Havelock kanadai történész klasszika-filológus az 1960-as évek elején arról írt, hogy az ókori görögök kultúrája alapvetően szóbeli volt, és ennek megfelelően a történetek meg dalok abban az értelemben képlékenyek voltak, hogy az előadók rendszeresen átvették egymástól a különböző megoldásokat/fordulatokat, hogy a saját céljaikra használják fel. Valahogy úgy, ahogy a mai tudósok folyamatosan egymás ötleteit is felhasználva építkeznek. Ami persze nem azonos a plágiummal - mármint ha közben jelöljük, hogy melyik elképzelés nem a miénk.
És ezzel el is jutottunk a szerzőség kérdéséhez, és ahhoz, hogy egy írásművet valaki szellemi alkotásának tekinthessünk, két dolog szükséges.
Egyfelől a szerző személyének elismerése kell hozzá (és ez nem olyan kézenfekvő: a hindu kultúrában például – írja a kreativitás közgazdaságával kapcsoltban John Howkins – úgy tartják, hogy „a szellemi munka az istenivel közös, [tehát] nem lehet magántulajdon”).
Másfelől: az is elengedhetetlen, hogy a szöveg többé-kevésbé állandó legyen.
Ehhez nagyon nagy mértékben járult hozzá az, hogy egy papírra akár kézírással, akár nyomtatással rögzített tartalmat leginkább csak úgy lehet átalakítani, ha közben újra leírjuk. A szövegszerkesztők megjelenésével viszont lehetővé vált az egyszer már meglévő szöveg folyamatos újraszerkesztése. És ha ezt összekapcsoljuk az internettel (amely óriási mennyiségű átformálható szöveget tesz a számunkra elérhetővé), akkor mintha vissza is jutottunk volna abba az állapotba, ahol akár a szerzőt, akár pedig az állandó szöveg fogalmát egyre nehezebb értelmezni. Ennek a fázisnak a legtisztább megnyilvánulási formája állandóan módosuló tartalmával és névtelen szerzőivel a Wikipédia. Ilyen körülmények között a plágium valójában persze értelmezhetetlenné válik.
Számíthatunk azonban rá, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani. Az e-bookok elterjedése ugyanis minden valószínűség szerint a mostani helyett (ahol a böngészőből átemelhetjük a tartalmat a számítógépre) egy olyan megoldás elterjedését fogja eredményezni, ahol az olvasáshoz szükséges eszközök igen, a másoláshoz szükségesek viszont nem állnak majd a rendelkezésünkre (hiszen minek is építenének be egy ilyen funkciót be). Ezért  nem lehet majd olyan egyszerűen átvenni és eredeti vagy módosított formában felhasználni a tartalmakat, mint ma az interneten, és ezzel együtt (és ezen a területen) a DRM is - amely egy adott helyzetre válaszul jött létre - idejét múlttá válik.
Vagyis a digitális technológia első lépésben fellazította az eddigi kereteket (ennek vagyunk ma a tanúi), a második lépésben viszont új helyzet áll majd elő. A papírkorszak nyomdásza annyiban volt előnyben a többi emberrel szemben, hogy bár a módosítás neki is ugyanakkora munkába került, mint bárki másnak (elvégre gyakorlatilag mindegy, hogy író- vagy szedőgépbe kell-e bepötyögnünk a szöveget), sokszorosítani azért gyorsabban tudott. Most viszont aki hozzá fog férni a tartalomhoz, mielőtt még az bekerülne az e-book-ba, az mindkét területen fölénybe kerül.

Negyed gramm Sade márki

Vannak-e még tabuk az irodalomban – kérdezi a Publishing Perspectives azzal az egyiptomi regénnyel kapcsolatban, amely ¼ Gramm címen az egyiptomi high society kábítószer-fogyasztási szokásait mutatja be.
Nos, bizonyos helyeken kétségtelenül vannak: gondoljunk csak egyes társadalmak vallási témákkal kapcsolatos érzékenységére. De emellett gondoljunk arra is, hogy a modern értelemben vett szólásszabadság kialakulása nélkül elképzelhetetlen lenne a modern regény. Ami persze még mindig eltérő értelmezéseket tesz lehetővé azzal kapcsolatban, hogy mi engedhető meg, és mi nem. Általában véve azonban állítható, hogy a világ demokratikus berendezkedésű részén gyakorlatilag bármiről lehet írni. Különösen, mivel általában nem is vagyunk felelősségre vonhatóak azért, amit bemutatunk, jegyzi meg  J. Hillis Miller amerikai irodalmár: „Dosztojevszkij nem baltás gyilkos” még akkor se, ha a Bűn és bűnhődésben éppenséggel egy ilyen bűncselekményről van szó. Elvégre az irodalmi műveket fikciónak tekintjük, nem pedig valóságnak.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy bármiről érdemes lenne írni. A modern regényben olyan karakterek és olyan problémák szerepelnek, melyeket meg tudunk érteni és át tudunk élni. És ebből nem csupán az következik, hogy”minél nemesebb [nagyobb] a cél, annál érdekfeszítőbb a történet” (vessük csak össze azt, hogy valaki fog-e fizetésemelést kapni azzal, hogy sikerül-e megmentenie beteg gyereke életét), hanem az is, „Sade márki züllött központi figurái azért untatnak minket, mert értékeiket és céljaikat ellenszenvesnek találjuk, és a világképük túlságosan ostoba (fenyegető?) a számunkra ahhoz, hogy érdekesnek tűnhessen”, mondja John Gardner amerikai író.
Vagyis – bár biztos van néhány olyan olvasó, aki élvezni tudja Sade műveit – biológikumunk és evolúciós múltunk által is meghatározott ember mivoltunk jelenti a végső korlátot arra nézve, hogy mi fogadható be a számunkra mint irodalmi alkotás, és mi nem. A különböző egyéb megfontolások pedig csak az ezáltal jócskán leszűkített lehetőségeket szűkíthetik tovább.

http://publishingperspectives.com/?p=13888