Az első korszak kézírását felváltó gépírásnak köszönhetően a kész szöveg ugyan – a betűket tekintve – olvasható lett, viszont megjelentek azok az emberek, akik hozzám hasonlóan soha nem tanulván meg gépelni, állandóan mellé ütöttek. A harmadik korszakban aztán felbukkantak a helyesírás-ellenőrzők is, és ma már nem csupán a hibákra hívják fel a figyelmet (mint ahogy a 80-as években még csak ennyi telt tőlük), hanem javaslatot is tesznek a helyes megoldásra. És egyáltalán nem melléklesen a szövegszerkesztőktől a web böngészőkön és mail programokon keresztül a Google keresőjéig mindenütt ott vannak, ahol el lehet gépelni valamit.
A negyedik korszak pedig elvileg az lehetne, hogy a helyesírás-ellenőrzőket használva eddig a programmal együtt letöltöttünk egy adatbázist is, és a szoftver ez alapján mondta meg, hogy mit válasszunk. Ami olyan megoldás, mintha a számítógépek még mindig nem lennének hálózatba kapcsolva – pedig nagyon is vannak. És ennek megfelelően amennyiben egy szó helyesírásával kapcsolatban kétségeink támadnak, akkor a program egyszerűen megnézhetné, hogy a Google melyik formára hány találatot kapott (mint ahogy a „Google Hejesírás” nevű magyar site például éppen ezt teszi).
A módszert természetesen lehetne (és kellene is) finomítani, de a lényeg mindenképpen az, hogy innentől kezdve az élő nyelvi gyakorlat határozná meg a helyesírást. Nem pedig az akadémiai szabályozás, amelyre eddig persze szükség volt, viszont amelynek – a mi szempontunkból nézve - eddig sem az volt a feladata, hogy előírja, hogy miként írjunk valamit, hanem az, hogy megállapítsa, hogy a köznapi gyakorlat szerint hogyan használják ezt vagy azt a szót (szószerkezetet, bármit), és ennek megfelelően nekünk is hogyan kell használnunk – hogy igazodni tudjunk a többiek által elfogadott megoldáshoz. Elvégre egyetértés nélkül nehézkes lenne a kommunikáció.
De ha a számítástechnika fejlődésének köszönhetően a történelem folyamán most először egyszerűen megnézhetjük, hogy melyik alakot használják elterjedtebben, akkor az eddigi, központosított és akadémiai szabályozásra a továbbiakban nincsen szükség.
„... a nyelvész a "lehet" szót csak egy értelemben használhatja: "van" értelemben. Mint mondjuk a biológus. Lehet olyan emlős, mely a vízben él és halalakú? Igen, mert van ilyen emlős. Lehet olyan rovar, mely meleg vérű? Nem, mert nincs ilyen rovar. A nyelvész számára --- mint minden tudós számára, ha jól, pontosan, érzelmek és indulatok nélkül írta le vizsgálatának tárgyát --- a "lehet" egyenlő a "van"-nal... Nem a tudós dolga megmondani, mi legyen és mi ne legyen. Az lehet Isten dolga, aki ad és elvesz, a jogászé, aki tilt és előír, a tanáré, aki buzdít és lebeszél. Hogy mik vannak a magyarban, hogy mit hogy használnak, hogy mely szónak mi a jelentése, azt ti döntitek el, magyar anyanyelvűek.”
Nádasdy Ádám: Úgymond (Magyar Narancs, 2001.)
http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/11.html
http://hejes.szerver.org/
