José Saramago irodalmi Nobel-díjas arra a kérdésre, hogy hogyan osztja be az idejét, még valamikor 2009-ben azt válaszolta, hogy „naponta két oldalt írok. A többit olvasással töltöm”, és bár azt nem árulta el, hogy ez a napi két oldal mennyi idejét veszi el, a lényeg nyilvánvalónak tűnhet. Az, hogy noha az író első sorban és mindenek felett ír, azért majdnem ugyanilyen fontos az is, hogy állandóan olvas.
Francien Prose amerikai írónő például egy egész könyvet szentel annak, hogy hogyan olvassunk így, mint egy író (Reading Like a Writer: a Guide for People Who Love Books and for Those Who Want to Write Them), és ebben azt mondja, hogy bár léteznek írói kurzusok, a legtöbbekhez hasonlóan ő is más szerezők műveit tanulmányozva sajátította el a fogásokat.
Ami ma persze valóban hatékony megoldás. Csak éppen hosszú ideig nem igazán élhettünk vele: amíg a 18. század második felében Nagy-Britanniában a havi egy helyett el nem kezdett heti egy cím megjelenni, addig nem az extenzív, hanem kizárólag az intenzív olvasásra, vagyis legfeljebb arra volt lehetőség, hogy újra és újra ugyanazokon a szerzőkön menjünk végig.
James Wood amerikai kritikus azt mondja, hogy ma az író egyik problémája az, hogy a „stílus milliomosa”, mivel számtalan különböző modell közül válogathat. Ám a fentebbiek értelmében korábban inkább az volt a jellemző, amit Flaubert úgy fogalmazott meg, hogy „Cervantesnek nincs stílusa”. Ugyanis Cervantesnek még olyan kevés minta állt a rendelkezésére, hogy lényegében nem választhatott különböző megoldások közül. Elvégre nem volt módja folyamatosan olyan új és új könyveket olvasni, amelyekből - jobb esetben - újabb és újabb megoldásokat tanulhatott volna.
