Jelenleg egy Nigel Tomm nevű művész a leghosszabb című könyv szerzője: a borítón olvasható "Selected Works of Nigel Tomm (2006/2007) (Shakespeare’s Sonnets Remixed 2006 / Shakespeare’s Hamlet Remixed 2007 / Shakespeare’s Romeo and Juliet Remixed 2007 / Including Previously Unpublished Elvis Presley’s Love Me Tender Remix 2007)...” stb. a space-ekkel együtt összesen 3999 karaktert (vagyis 670 szót) tesz ki.
Itt persze leginkább viccről van szó, azon azonban érdemes eltűnődnünk, hogy a könyvcímek hossza alulról is, meg felülről is korlátozott.
Alulról azért, mert amennyiben csupán néhány szót használunk, úgy az újabb és újabb, szintén csupán néhány szóból álló címet használó könyvek valóságos áradatának megjelenésével egyre valószínűbb lesz, hogy mások is egy nagyon hasonló megoldást választanak, mint mi, vagy éppenséggel ugyanazt (a 2000-es évek elején én is beleszaladtam ebbe, amikor meglehetősen óvatlanul azt a címet adtam egy regényemnek, hogy A negyedik birodalom – miközben ezzel a címmel már jelent meg könyv magyarul). És bár a címeket nem lehet levédetni, tehát a rossz címválasztással nem lehet mások szerzői jogait megsérteni sem, amennyiben több ugyanolyan című mű is forgalomban van, úgy rendszerint nehéz megkülönböztetni őket (miközben a cím éppen a megkülönböztetést szolgálná). És ezen – hasonlóképpen rendszerint – az sem szokott segíteni, hogy a szerzők neve nem azonos, ugyanis az olvasók legfeljebb az ismert írók nevét jegyzik meg, és képesek a megkülönböztetéshez felhasználni.
Felülről a korlátot az jelenti, hogy a túlságosan hosszú címeket elfelejtjük (próbálja csak felidézni valaki a Tomm által választottat:-), és persze van néhány „foglalt” cím is. A Háború és béke vagy a Vörös és fekete olyan egyértelműen jelöl egy konkrét művet, hogy nagyon-nagyon zavaró lenne, ha ezeket választanánk.
De az igazi problémát persze nem ez jelenti, hanem az, hogy a könyvkiadás exponenciális növekedésével párhuzamosan a címek mindinkább elektronikusan is hozzáférhetőek – és ennek megfelelően összekeverhetőek egymással. Angol nyelvterületen már ma azt szokták tanácsolni, hogy mielőtt eldöntetnénk, hogy mi kerül a nevünk után a borítón, nézzük meg az amazon.com-ot, és a helyzet a jövőben egyre inkább a domain-nevekére fog emlékeztetni (miközben egy könyvnél nem tehetjük meg, hogy „.com” helyett „.org” végződést választunk neki, és különben is: az „egy író utazása” meg „az író utazása” címeket nagyon is könnyű összetéveszteni).
A megoldás természetesen az, hogy amennyiben a rövid kevés, a hosszúval pedig nem boldogulunk (és ennek megfelelően nem tudunk különbséget tenni két hosszú cím között a részletek alapján), úgy valami olyan dolgot kell hozzácsatolni a könyvhöz, amelyet ha megjegyezni nem is, felismerni azért képesek vagyunk (például amikor egy online katalógusban keresgélünk). És itt mindenki szabadon engedheti a fantáziáját: akár egy címkefelhő, akár a könyvhöz a jövőben a címéhez hasonlóan szervesen hozzátartozó, a vizuális megkülönböztetést lehetővé tevő borító megfelelhet a célnak, és így tovább.
Persze az is lehet, hogy éppen ezek nem életképes ötletek. Az azonban biztos, hogy új körülmények között a címek sem maradnak majd olyanok, mint régen.
http://www.prleap.com/pr/100413/
