„Mik azok a kulturális jellemzők – kérdezi J. Hillis Miller amerikai irodalomkritikus Az irodalomról szóló könyvében -, melyek nélkül elképzelhetetlen a mai értelemben vett nyugati irodalom?”
Szerinte egyfelől: a nyomtatás. Ugyanis ez az általános általános írástudás feltétele, és az általános írástudás híján pedig nem lenne modern értelemben vett irodalom sem. Mindehhez a nyugati típusú demokráciák kiépülésére volt szükség a 17. századtól mindenféle jogi szabályozórendszerekkel meg a - szólás- és írásszabadság többé-kevésbé teljes biztosításával együtt (és ennek megfelelően nem véletlen, hogy a modern irodalom nem valamelyik despotikus keleti birodalomban jelent meg). Elvégre ez tette lehetővé, hogy az emberek (jobb esetben) bármiről véleményt mondjanak és bármit kritizáljanak.
Eközben ismét csak a nyomtatás volt az, amely korábban sosem látott hatékonysággal járult hozzá a hierarchiák lerombolásához. Az internet vizsont eltérő módon hat. Ugyanis egy minden szempontból sokkal jobban szabályozott és ellenőrzött világrendszerben épült ki, és ahhoz, hogy használni tudjuk, számos közvetítőt kell igénybe vennünk, melyek mindegyike egyben ellenőrzési lehetőséget is jelent (míg a korai nyomdákhoz elég volt egy pince meg némi üres papír). A nyomtatásnak ma – a közhiedelemmel ellentétben - leginkább nem a blogbejegyzés felelne meg, hanem az, ha egy olcsó tintasugaras nyomóztatón elkészített szöveget ragasztanánk ki az utcán - amelyet viszont elvileg jóval kevesebben láthatnának, mint egy web lapot De azért az se felejtsük el, hogy általában soha meg nem valósuló elvi lehetőségről van itt szó: a legtöbb interneten elérhető tartalmat még annyian sem látják, mint egy, a buszmegállóban kiragasztott hirdetést.
De hogy visszatérjünk az irodalom kérdéséhez: a nyomtatás elterjedését követően kezdtek kialakulni a nemzetállamok, amelyek azt szorgalmazták, hogy az állampolgárok ugyanazt az egységes, nemzeti nyelvet használják, és ez a latin mint a modern irodalom korszaka előtt lingua franca visszaszorulása mellett azzal járt, hogy a kialakuló, új irodalom nemzeti nyelven jött létre. Ezért van ma angol, német, finn, magyar stb. irodalom, illetve ilyen tanszékek is, és ezen utóbbiak megléte azért is fontos, mert amikor valamikor 1810 körül – jelentős részben Humboldt bábáskodásával – megjelent a modern kutató egyetem, akkor ennek két célkitűzése volt: „mindenről megtudni az igazságot”, továbbá az oda járóknak megtanítani ezt, és modern irodalomról kialakult elképzeléseinket jelentős mértékben meghatározták az egyetemet végzett írók és költők.
Végezetül pedig ott volt a szerzőnek, illetve a műnek egy új, a nyomtatás megjelenése előtt szintén ismeretlen értelmezése, amely a modern copyright-törvényekben „testesült meg”. Nagyjából tehát ez az a keretrendszer, amely meghatározta a modern értelemben vett irodalom kialakulását.
Ez persze csak az egyik lehetséges értelmezés. A másik szerint „irodalom” mindig is létezett (vagy legalábbis a történetmesélés különböző formái). De ha az előbbi álláspontot fogadjuk el (mint ahogy például én is), akkor ebből az is következik, hogy a hagyományos értelemben vett irodalom kora a végéhez közeledik, és legalább két dologra számíthatunk: egyfelől arra, hogy ugyanúgy tökéletesen új műfajok fognak megjelenni, mint ahogy ez a nyomtatás elterjedését követően is történt; másfelől pedig arra, hogy az irodalomtörténet is átalakul.
A meghatározó tényezők közül ugyanis egyre több kezdi elveszíteni korábbi, meghatározó szerepét. A szöveg egyre inkább veszít a jelentőségéből a rádióval, televízióval és az internettel szemben; Roland Barthes óta már-már közhelyszámba megy, hogy „a szerző halott” (és nem tulajdoníthatunk neki olyan jelentőséget, mint korábban szerettük volna); a copyright-törvényekkel az elektronikusan tárolt szövegek megjelenése óta egyre több probléma van, és így tovább egészen az egyetemek meg a nemzetállamok szerepének megváltozásáig. Aminek az egyik következménye – jegyzi meg Miller -, hogy a különböző irodalomtanszékeken a fiatalok már most is olyan témákkal foglalkoznak, mint a populáris kultúra, women's studies, afro-american studies stb., és mindaz, amit csinálnak, sokszor inkább társadalom-, mint humán tudomány. „Írásaik és az általuk oktatott tananyag gyakran marginalizálja vagy akár figyelmen kívül hagyja az irodalmat”.
Ami egyben azt is jelenti, hogy az időben előre haladva mind anakronisztikusabbá válik egymástól elkülönült és külön tudományterületként tanulmányozható nemzeti irodalmakról beszélni, és akár még azt is hozzátehetjük, hogy ennek megfelelően a nemzeti irodalom fogalmával is ugyanez történik. Az, hogy két szerző ugyanazon a nyelven publikál, adott esetben nem hozza közelebb őket meg az alkotásaikat egymáshoz, mint az, ha egyforma lenne a szemük színe. Amikor a nemzeti irodalom fogalma a nemzetállam kialakulásával együtt létrejött, akkor az irodalomtörténetet visszamenőleg is ez alapján kezdték értelmezni és megírni. Viszont könnyen lehet, hogy a jövő generációk számára a magyar meg az angol irodalom megkülönböztetése éppolyan mesterségesnek fog tűnni, mint amilyen ma a „keresztény” és a „nem keresztény” irodalmak szembeállítása.
De hogy aztán megjelenik-e majd egy új, és általánosan elfogadott irodalomtörténeti felfogás, vagy pedig ez a fajta egységesség a nyomtatás kizárólag korának a sajátossága volt, azt nem tudom.
