Talán megvan a magyarázat arra, hogy ahogy idősebbek leszünk, miért tűnik úgy, mintha egyre gyorsabban telne az idő. Ami talán magyarázatot ad arra is, hogy miért felejtjük el a könnyű nyári olvasmányokat mire végzünk az utolsó oldallal, és eközben miért emlékszünk egy jó regényre (általában véve: műalkotásra) még hosszú ideig.
Ami az emlékezetet illeti, az agykutató David Eagleman szerint az újdonságokat az agyunk nagyon részletesen rögzíti: az első csókra emlékszünk, a sokadikra nem; és persze az új munkahelyre vezető út is úgy tűnik előszörre, mintha nagyon hosszú ideig tartana. Aztán persze megszokjuk. Azaz az első emlék mély és részletes, ám ha ismétlődik (az út, a csók vagy bármi), akkor az elménk számára elég egy gyors vázlatot csinálni róla – elvégre már úgyis tudjuk, hogy miről van szó.
Ebből viszont az következik, hogy az emlékezetes irodalmi műnek akár a nyelvezetben és a leírásokban, akár a karakterek megformálásában (és így tovább) a bevett megoldások helyett újdonságokat kell felvonultatnia, mert máskülönben vajmi kevés dolog fog elraktározódni belőle. Ugyanis a megoldásokkal, szereplőkkel (stb.) már minddel találkoztunk korábban is ilyen vagy olyan formában. És bár egy ilyen könyvet esetleg könnyebb végiglapozni, nincs mit csodálkozni azon, ha utána azonnal el is felejtjük. Ami viszont egyben azt is jelenti, hogy az irodalom (illetve általában véve a művészet) nem teheti meg, hogy ne kísérletezzen folyamatosan új megoldásokkal – aztán majd kiderül, hogy melyek válnak be, és lesznek emlékezetesek. Természetesen a szó szoros értelmében is.
http://www.wbur.org/npr/122322542
