2010. február 18., csütörtök

Klasszikusnak lenni máshogy

Mark Twain szerint „az a klasszikus mű, amit az emberek dicsérnek, de nem olvasnak”.  Orwell megfogalmazásában azok a klasszikusok, „akiket az emberek állandóan 'készülnek elolvasni', és akikről, mint a Bibliáról, van valami elképzelésük”. A másik fajta klasszikus viszont az, amit többször is olvastunk, idézni tudunk belőle, a polcunkon olyan helyen tartjuk, hogy az asztalunk mellett ülve ráláthassunk, és így tovább. Az pedig, amit az általános és középiskolákban tanítanak, inkább a Mark Twain-féle klasszikus kategóriájába sorolható (méghozzá minden bizonnyal nem csak a számomra).
De a problémát ki is terjeszthetjük, és a történész Gyáni Gábor az irodalmi kultuszkutatás dilemmáit vizsgálva úgy fogalmaz, hogy az utóbbi időben „jól érzékelhető problémát okozott... a kutatóknak – mivel a tudományos identitást közelről és érzékenyen érintő, azt romboló hatással jár -, hogy milyen kiáltó ellentét feszül a kultikus irodalmi beszéd és szertartásrend, valamint a valóság (az irodalmi értékek valós rendje) közt, és hogy rendre az előbb szabja meg az utóbbit”. Vagyis az, hogy időnként mennyire nem a valós értékeken alapul, hogy mi számít kanonizált műnek, és mi nem. Vagy pedig ha a „valós értékek” fogalma túlságosan megfoghatatlan, akkor fogalmazzunk talán úgy, hogy nem fejezi ki az általános megbecsülést. Amivel nem azt akarom mondani, hogy amit sokan olvasnak, az szükségképpen jó is, hanem csupán azt, hogy a az elismert irodalmi művek között is szép számmal akad, ami sem nem jó, sem népszerű. Meg azt, hogy ez így nem szerencsés, és akár még azon is elgondolkozhatnánk, hogy nem kellene-e változtatni rajta.
http://www.guardian.co.uk/books/booksblog/2009/dec/08/classic-novel-new-york-review