2010. február 18., csütörtök

Plágium és metaplágium

Borges azt írja Tlön, Uqbar, Orbis tertius című novellájában, hogy Tlönben „az irodalomi szokásokban is mindent áthat az egységes alany eszméje. Ritkán tüntetik fel a könyvek szerzőjét. A plágium fogalma ismeretlen: kimondták, hogy minden mű egyetlen, időtlen és névtelen szerző műve”.
Bizonyos értelemben a másik végletet az a Calvin és Hobbes karikatúra képviseli, amelyen a vizsgázót arra kérik, hogy „fejtse ki a saját szavaival Newton első törvényét a mozgásról”, és ő némi gondolkodás után azt válaszolja, hogy „Yakka foob mog. Grug pubbawup zink wattoom gazork. Chumble spuzz”. Ezzel el is jutottunk a plágium, illetve a plágium szintjének kérdéséig. Vagyis oda, hogy jelenleg rendszerint abból indulunk ki, hogy a szó (sőt, rendszerint még a szószerkezetek is) közjónak tekinthetőek, és az, hogy „'a saját szavaival', csupán arra vonatkozik, hogy miként kombináljuk őket, nem pedig arra, hogy micsodák”, írja Steven Pinker amerikai kutató. Elvégre a szavak azok az építőkövek, amelyeket használva új elrendezéseket: szókapcsolatokat és mondatokat állítunk elő, miközben ők maguk, mivel rögzített jelentésűek, és mivel rendszerint mindenki ugyanazt érti alattuk, még akkor sem tekinthetőek az „egyéni megnyilvánulásnak”, ha esetleg tudjuk, hogy az egyiket vagy másikat ki találta ki.
Viszont az „építőkövekből” létrehozott, sajátos és a többitől elkülönülő mintázatot mutató kifejezések és mondatok sok esetben egy meghatározott személyhez köthetőek. Tehát nem szükségszerű ugyan, de legalábbis megtehetjük, hogy megköveteljük: az adott kombináció használatakor mindig jelölje meg az ember egyértelműen, ha nem a sajátjáról van szó. Aki pedig ezt nem teszi meg, az plágiumot követ el, és ebben a rendszerben értelemszerűen a bekezdésre meg minden olyan konstrukcióra, amely egyedi szószerkezetekből épül fel, ugyanez a szabály érvényes.
Mármint ha a szószerkezetekre/mondatokra elfogadjuk a plágium-szabályt – ami korántsem az egyetlen lehetséges megoldás.
A 20. században például Apollinaire is ugyanúgy vett át versrészleteket anélkül, hogy kitette volna az idéző jelet, mint ahogy T. S. Eliot az Átokfödjébe zsúfolt bele a klasszikusoktól a kortársakig rengeteg mindent. Deemlíthetnénk azt a Shirley Brooks nevű költőt is, aki nem kevesebb, mint 16 kortársa műveiből legózta össze a sajátját – és így tovább.
A másik végletet viszont az képviseli, hogy nem régiben Camille Laurensfrancia írónő „pszichológiai plágiummmal” vádolta meg a szintén francia Marie Darrieussecq-t, vagyis azzal, hogy az nem a saját élményeit, hanem az általa, Laurens által átélteket írta volna meg, és ezt plágiumnak tekinteni elsőre képtelenségnek hangzik. Hiszen semmiképpen sem mondatszintű másolásról van szó, és egy eseményt vagy történetet hogyan is lehetne ugyanúgy kezelni?
Ám mégis elképzelhető, hogy lehet érvelni mellette. John Gardner angol regényíró és irodalmár ugyanis azt mondja, hogy a fikció ugyanúgy elemekből építkezik, mint ahogyan az angol nyelv a szavakból, és ezeknek az elemeknek a száma ugyanúgy véges (bár meg nem határozott), mint ismét csak az angol nyelvé. „Nem valószínű, hogy felfedeznénk egy új elemet... [tehát] amit az író felfedez, az egy új kombináció”, teszi hozzá, és innentől kezdve ez a kombináció is lehet éppen olyan egyedi, mint az egymást követő szavak sorrendje. És akkor viszont a szavak esetében is használt logikát követve miért is ne tekinthetnénk egy ilyen kombináció elmásolását egyfajta metaplágiumnak.