Bradbury Thompson amerikai grafikus 1949-ben azt a kérdést tette fel magának, hogy vajon a kis- és nagybetűk jelenlegi rendszere valóban a lehető legjobb megoldás-e – és azt válaszolta rá, hogy nyilvánvalóan nem, hiszen a gyerekek nehezen boldogulnak vele (és az angolszászok például összesen 45 jelet használnak 26 betűre). Ezért aztán ki is dolgozott egy speciális ábécét – ami azonban nem tudott elterjedni, mert ugyan ki akarna megtanulni egy új rendszert, ha utána úgyis meg kell tanulnia a régit is?
Elindulhatunk azonban az ellenkező irányba is, és csökkentés helyett elkezdhetjük növelni a felhasznált írásjelek számát. Semmi sem teszi például szükségszerűvé, hogy csupán egyetlen felkiáltó jelet használjunk (függetlenül attól, hogy az egy óhajtó mondat vagy egy parancs végén áll-e); bevezethetnénk külön jelet a gúnyos hangsúlyra, és így tovább. Illetve a kis- és nagybetűk logikáját tovább víve azt is megtehetnénk, hogy például különböző fajta nagybetűket használunk attól függően, hogy mondatkezdő-e vagy egy névben szerepel, vagy éppen annak sem lenne semmi akadálya, hogy bevezessük a kettő közé eső „átlagbetűt” (vagy bármi mást). Az efféle, a bővítés felé mutató megoldásoknak még bizonyos előzményeik is vannak, hiszen Gutenberg például 286 -féle betűt használt a mai true type fontok 250-ével szemben, mert számára még nem volt mindegy, hogy a szó elejére vagy végére kerül-e. És ez nem kevésbé logikus (vagy nem logikus), mint az, hogy nagybetűvel kezdünk, noha enélkül is tudnánk, hogy új mondattal van dolgunk.
Vagyis legalábbis elvileg bőven vannak még lehetőségek a témában, és ismét csak elvileg miért is ne lenne elképzelhető egy olyan jövő, ahol nem kevesebb, hanem több és változatosabb ortográfiai jelet használunk, és ennek köszönhetően minden eddiginél kifejezőbbé és árnyaltabbá válik az írás. Az pedig más kérdés, hogy a valóság mi lesz.
